Anyám, a férje és Cavaraggio

1956 január 1-én Füst Milán a következőket írja egy levélben barátjának: „... Karácsony előtt megjelent nálunk egy kisasszony, aki Lakatos-Lőwy Erzsébetnek mutatkozott be, igazolta magát és zálogokat ajánlva fel, százhúsz forint kölcsönt vett fel tőlünk. Mi a zálogokat nem fogadtuk el, mert Rád hivatkozott, mondván, hogy nővérednek lánya, tehát Te nagybátyja vagy. Szívesen álltunk tehát rendelkezésére, s ő megígérte, hogy tartozását az ottani orosz boltban vásárolt citromokkal fogja kiegyenlíteni, amelyeket Te fogsz majd karácsony előtt Pestre hozni.” Egy héttel később: „Kedves Barátom, nagyon köszönöm leveledet. Becsaptak, hát becsaptak. Feljelentést nem teszek, úgy tekintem a dolgot, hogy egy megszorúlt emberi lényt kisegítettem százhúsz forinttal. A Krisztus, vagy az Antikrisztus nevében.” És fél év múlva: „Sajnálom, hogy nem olvastad el mostani kisregényemet, amely a Csillag e hónapi számában jelent meg. Egyrészt azért sajnálom, mert jó kis munka, másrészt azért, mert Lakatos-Lőwy Erzsébet van benne hősnővé magasztosítva.”

Tényleg jó kis munka. Amilyen világos és egyszerű (egyszerű kontúrú) a kiinduló élmény, mindennapos és banális, annyira… Annyira milyes is a könyv?
Hát már az is meglepő, hogy így beengedi – látszólag – az életét a munkájába az. Aki azt szerette hangsúlyozni, hogy neki nincs életrajza, csak munkarajza van. Azért is kezdtem lapozgatni az Összegyűjtött levelek kötetet, hogy megnézzem, itt is úgy van-e, mint A feleségem története esetében, hogy távol tartja a műtől azt a világot, amely pedig épp a legdrámaibb módon avatkozik be az életébe.
Távol tartja a világot meg nem is; inkább úgy mondanám, kitalálja azt, ami van – így azután nem is értelmezhető az említett távolság. Itt is az történik, amit egy önvallomásában így ír le: „Én akkor írtam, ha a jó szerencse megszállt, ha felmerült egy-egy olyan hang vagy szó, amelyre azt mondhattam: - Ezt most leírom, a többit majd meglátjuk.”
A többit majd meglátjuk: ezt a szép és szükségszerű(!) bizonytalanságot látjuk minden Füst műnél, itt is. Cherchez la femme? Nem egészen. A vágy titokzatos tárgya ténylegesen titokzatos. De van „cherchez” is, és van valami „femme” is. A titokzatosság abban van, ahogyan a tárgyra tekintünk. És hogy francia idézeteken ugráljunk tovább: „Somlyó György hívja föl a figyelmet, hogy Füstnek is alapélménye az, ami Rimbaudnak: „La vrai vie est ailleurs.”

De nemcsak az élet rejtélyes és nehezen kiismerhető, nemcsak ez a nő és nemcsak ez a nőalakú hiány, hanem az Füst Milán nyelve is. A távolból hallani még a 19. századi Pest kétnyelvű (magyar-német) zsongását, amelyből Füst kikeveri a maga természetes és föltűnően konstruált, művi egyedi hangzását, valami folytonos emelkedettséget és izgatottságot, amely legtöbbször a kicsinyes mindennaposságot és a folyton támadó unalmat igyekszik befogni. Afféle éneklő hang ez, Sprechoper-szerű, állandó recitativo, dallamos deklamálás.
Időnként mintha a Gombrowicz-szövegek zihálását, lihegését hallani a szöveg ezernyi felkiáltó- és gondolatjele közül, és mintha ugyanezt erősítené a Füst modorosságig egyéni ortográfiája is. A modern próza problémáival és lehetőségeivel Füst magától értődőn tisztában van, hogy úgy mondjam zsigerből, a teste van tisztában, a gyomra. Tudja, hogy a próza is az elhallgatás határán van, a némaság tengerében. Nem véletlenül írja egy helyütt: „A Tolsztoj nagy csendjét akartam én magamévá tenni mindenáron, s húsz teljes évig tanulmányoztam ezt a csendet.” Egyébként Füst szinte minden megnyilatkozásából kitűnik a monstruozitása. Nagy fények, nagy árnyékok.  Gombrowicz híres naplókezdő soraira (Hétfő: én, Kedd: én, Szerda: én, Csütörtök: én) rímelnek az övéi: „Mikor is felejti el már az ember ezt a kopár és átkozott, ezt az örökegy dallamot, hogy én, én és én? Saját magunkra még emlékezni se jó. Beszéljünk hát másról.”
Hát nem ez a „más” vajon minden 20. századi író becsvágya: Nem ebbe törik bele diadalmas vereséggel a bicskájuk?

Egy fenséges anya nagy (és örök!) árnyékában kezdődik a történet, s rögvest tudható, igaz, amit a cím ígér, egy magány története ez. Füst szemérmetlenül vállalja, hogy közvetlenül teszi témájává a modern ember szinte egyetlen témáját, a magányt.  A főhős azt mondja egy helyütt ((pro domo: p.279)): „Mi volt az én életem eddig? Csupa magánosság. (…) Kire gondoltam volna? Anyámra, a férjére vagy Caravaggiora?’ Legyünk őszinték, ki az, aki ezt már ne gondolta volna így végig, szóról szóra?
Magány és képzelet. Ki hát ez a nő? Minek a tárgy és alanya? Honnét az őt körülvevő vagy benne rejlő váratlan erő? Olyan, mint a tenger, tudjuk meg. Hát, nem tudom… A tengerről persze több és varázsosabb tudása van a francia olvasónak, mint egy magyar előszóírónak. A könyv állítása szerint a tenger mellett megtanul az ember nevetni. Mindenesetre félelmetes anyánk a nő és a vizek kapcsolatáról más hangfekvésben beszél: ((305)) „Egy mocsárba éppúgy bele lehet fulladni, mint a Niagarába.”

Füst Milán már húsz évesen is öregember volt, az öregség volt az ő ideje, egy öregember nevet itt magán és a világon. És közben sir. És nem lehetséges könny és műkönny közt különbséget tennünk: tán ezt a lehetetlenséget volna érdemes művészetnek nevezni.
Azt talán mondanom sem kell, hogy a nő – titokzatos módon! – tudott franciául.

Esterházy Péter (aki büszkén szokta beírni önéletrajzaiba, hogy 1983-ban - Kertész Imrével együtt – Füst Milán díjban részesült)