Élete nevezetes napján

Utószó Füst Milán A feleségem története című regényének új német kiadásához

Mire Füst befejezte élete fő művét, Európa lángokban állt. Ami ezekben a napokban a magyar kormányzót, a mesés egyenruhákban feszítő Horthy ellentengernagyot illeti, ő realitásérzéke utolsó morzsáit emésztette el. Hadseregének méretével és siralmas felszereltségével mit sem törődve a Szovjetuniónak üzent hadat. A zsidó férfiakat kormányrendelettel munkaszolgálatra kötelezte. Csendőrsége országos razziákon összefogdosott 11 ezer (más adatközlések szerint 16 vagy 18 ezer) "keleti zsidót", akik részben az előző években visszacsatolt területekről származtak, részben olyan galíciai menekültek voltak, akik akkor már fél évszázada éltek "hontalanul" Magyarországon. Kamenyec-Podolszkijnál hajtották át őket a határon, ahol német Sonderkommandók vártak rájuk és végeztek velük. Kihirdették a harmadik zsidótörvényt, ez megkoronázta az előző kettőt, megtiltotta "nemzsidó és zsidó" házasságkötését, és három évig terjedő fogházbüntetést helyezett kilátásba "annak a zsidónak, aki magyar honos tisztességes nemzsidó nővel házasságon kívül nemileg közösül". A zsidó fogalmának definíciós szigorában a törvény kilencedik paragrafusa alaposan túltett a nürnbergi törvényeken. A cukrot, a zsírt, a kenyeret és a lisztet jegyre adták, az újságoknak hivatalos cenzorok voltak a legelső kritikus olvasói, a legrangosabb magyar irodalmi folyóirat, a Nyugat, amelynek Füst hosszú évekig az egyik szerkesztője volt, beszüntette működését. Füst mindig is úgy vélekedett, hogy az irodalomnak és a művészetnek a közönségesebb dolgoktól távol kell maradnia. Poétikai eszméivel most veszélyes területre ért. Mintha vak lenne, földsüket. Ugyanazon a napon, amikor regényét befejezte, az ostromlott Moszkvában evakuálni kezdték a katonai hírszerzés intézményeit, s ezért a "Dóra" fedőnevet viselő magyar kommunista geográfus és hírszerző, Radó Sándor sem tudta Genfből továbbítani azokat a fontos hadászati értesüléseket, amelyeket csoportja nagy veszélyek közepette megszerzett a német hadvezetéstől. "Direktor" rádióadója aznap nem jelentkezett, a következő kritikus hetekben sem fogadta a titkos híreket. A német hadvezetés viszont aznap látta be, hogy nem tudja teljesíteni Hitler parancsát, Moszkva bevétele keményebb diónak fog bizonyulni, mint ahogy remélték. Az utóbbi négy hétben naponta 32 ezer német katona pusztul el, jelentette volna "Dóra" Genfből. Berlinből aznap a keleti frontot illetőn teljes hírzárlatot rendeltek el. Mintha Füstöt az egész elhallgatott és nyilvános gyalázat és nyomorúság nem érintené, nem érdekelné.

De nem így volt. Munkájától, fő művétől tartotta távol brutális aktualitásukat.

Monomániája politikai megnyilvánulásaira, politikai absztinenciájára is kiterjedt. A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta. Az élveteg panaszolkodással tisztelőinek is az agyára ment. Műveiből azonban minden közvetlenül autobiografikust eltüntetett. A munkán kívül nem volt rávehető semmiféle önvallomásra. Monomániás volt aszkézisében is. Egyetlen rövid önéletírása maradt fenn. Azt állította, hogy a munkáján kívül nincs élete. Ami természetesen nem lehetett igaz, de annyi szent, hogy sikerrel titkosította és cenzúrázta a poklot, mely sorsként kijutott neki. Aznap csodás könyvtárával kibélelt budai villájában dühöngött és duzzogott, hogy immár hét éve ezen "az egyetlen taknyos munkán" dolgozik. Most a végére ér. Tegnap megtalálta a megfelelő címet, megtalálta a megfelelő alcímet. Fülep Lajosnak, a zengővárkonyi protestáns lelkésznek és művészetfilozófusnak írt, akit önkínzó hajlamától vezetve a barátjának tekintett. Füst a germanizmusokban és jiddis fordulatokban gazdag pesti nyelvet beemelte az irodalmi nyelvbe, nem csak a prózába, prózájánál talán még teljesebb ívű költészetébe, Fülep viszont úgy vélekedett, hogy Füst nem tud magyarul. Fordításban majd jobban fognak mutatni a művei, ismételgette, hogy jól üljön a sértés.

Pest a tizenkilencedik század végéig német, vagy legalábbis kétnyelvű város volt, s ennek ipari és kereskedelmi előnyeiről nem beszélve, megvoltak (és a mai napig megmaradtak) a vaskos nyelvi következményei. Naplóbejegyzéseiből látjuk, hogy az édesanyja németül beszélt vele, mint ahogy a feje fölött németül beszélt az orvossal, amikor gyermekének magas láza volt. Füst aztán hiába érvelt, hogy Fülepnek a magyar nyelv tisztasága és őseredetisége érdekében nemcsak a török és szláv jövevényszavakat vagy a tiszta intonáció érdekében akár a dialektusokat kéne száműznie a nyelvből, hanem ki kéne operálnia a magyar nyelv egész latin rétegét. "Rázlak mint egy citromfát", írta Fülepnek bibliai dühében. Fülep ebben a kérdésben a korszak derék gyermeke maradt, csökönyös, narcisztikus, vak a realitásra, süket a józan észre. Majd ő megszabja, hogy a nyelvnek a saját realitásából mit kell és mit nem kell tudomásul vennie. Lelkendezhetett a szegény Füst, hogy végre valahára rálelt a holland születésű főhős nevére, és a kész kéziratot diktálni kezdte.

Ez egy pénteki napon történt, 1941. október 17-én, ami legfeljebb azért érdemes említésre, mert Füst éppen elkészült regénye ezen a napon éppúgy nem érdekelt senkit, mint ahogy később sem. Amíg a regény 1958-ban meg nem jelent franciául a Gallimard-nál, majd 1962-ben a Rowohltnál németül, Füst teljes elszigeteltségben élt és dolgozott a hazájában. "A fényes utítárs" - ez lesz a címe a regényének, írta. Szerencsére nem ez lett a címe. Hősét Drőhn kapitánynak fogják nevezni, írta. Így, önkényesen, hosszú "ő"-vel, egy olyan ékezettel, amely sem holland, sem német névben nem létezik. Füst igen messzire ment, nem csak a nagy dolgokban, nem csak a kis dolgokban. Például úrrá akart lenni a saját rossz tulajdonságain. Óriási energiákat fordított az öngyógyításra; mint aki saját emberideáljához kívánja felnöveszteni önmagát. Szándékának hála, sikerült is minden ízében végletesebbnek mutatkoznia, mint amilyen volt. Nagy különc volt, s ebben azért sem ismerhetett tréfát, mert a világ legjózanabb embere akart volna lenni. "Tűrhetetlen természet" - írta a saját édesanyjáról. "Jó stilisztának tartom, többé kevésbé tehetséges embernek is, csakhogy én útálom" - írta egy pályatársáról. "A feleségét pedig kétszer kiokádtam, mielőtt a világra jőtt" - tette hozzá, hogy érzelmei felől ne maradjanak kétségeink. "Ezek a barmok nem tudják megkülönböztetni a lószart a szivárványtól" - írta egy kiadóról, s talán igaza volt. "Rettenetesen sok a marha Németországban is" - ami valószínűleg szintén nehezen lett volna cáfolható. "Úgy látszik, szerettem. S ez bosszant. Mert minek szerettem valakit, aki nem is tudott szeretni" - írta barátjának egy másik barátjához fűződő viszonyáról. "Igen sajnálom persze, hogy beteg volt, csak, megvallom, nem eléggé, mert túlságosan el vagyok magammal foglalva, én ugyanis még betegebb vagyok" - írta német fordítójának.

Kortársai körében nemcsak azzal keltett idegenkedést, hogy a német iparosok, a zsidó kereskedők és a tót szolgálók nyelvének kevercsét a saját filozófiailag igencsak csiszolt és élveteg költői nyelve részeként emelte be a magyar írásosságba, nemcsak a megbotránkoztató vélekedéseivel keveredett kínos helyzetekbe, hanem mindennek a tetejébe még kitalált magának, mi több, szerkesztők, korrektorok és szedők ellenállásán is átvert egy olyan sajátos ortográfiát és egy olyan sajátos interpunkciót, amely a rövid és hosszú magánhangzók jeleivel vagy a mondatrészek tagolásával a pesti nyelv muzikalitását és a saját emocionalitásának ritmusát követte. Ugyanebben az időben Móricz a parasztnyelvvel és a magyar dialektusokkal tett hasonlót. Bartók valamivel korábban a magyar, a szlovák és a román parasztzenével. Füst nyelve híven követte a zsidósan és a németesen magyar intonációt, akár a meglebegtetett mondatvégi hangsúlyokat. A helyesírást és az interpunkciót igazította a reálisan létező pesti nyelvhez, nem fordítva. Ha németül írt, akkor ezt igen mulatságos módon még németül is megtette. Gűtig, franzősisch, bezűglich, schőn, natűrlich, írta. Összegyűjtött leveleinek Szilágyi Judit gondozásában megjelent csodás kiadása (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2002) így közli ezeket a német nyelven írott leveleket, ismeretlen német ortográfiával. Füst a hallása szerint írt. Ott használta a hosszú magánhangó magyar jelét a német szövegben, ahol a magánhangzót a németek hosszan ejtik. De soha nem írta volna hosszan, ami németül röviden hangzik: dürfen, könnte, wünschten, Stück, Glück, verständigen s így tovább. Mulathatunk rajta, hogy egyébként egyáltalán nem hibátlan német nyelvű leveleiben megreformálta a német ortográfiát.

Ugyanazon az októberi napon, amikor Füst végleges nevet adott hősének Budapesten (amit később szerencsés kézzel szintén megváltoztatott), nagy kortársai közül Witold Gombrowicz már régen áthajózott az óceánon és Buenos Airesben, Albert Camus a közelebbi Oranban, André Gide pedig a még közelebbi Nizzában időzött. Mindhárman a német megszállás elől menekültek. Viktor Klemperer Drezdát sem hagyhatta volna el. Camus mintegy önnön megerősítéseként jegyezte be naplójába a nagy elődök nevét, akik szintén az embertörténeti zűrzavar kellős közepén alkották művüket: Shakespeare, Milton, Ronsard, Rabelais, Montaigne, Malherbe. Nehéz órákban vigasztalóbb a hasonlókban keresni megerősítést, mintsem azzal a kiábrándító felismeréssel együtt élni, hogy a háborús vérengzés és pusztítás emberi igénye a civilizációs szint növelésével sem megkerülhető, ellenkezőleg. A civilizációs szint általános emelkedése növeli az emberi vérengzés és pusztítás örömét, hatékonyságát és gyakoriságát. Camus mintegy fél éve fejezte be Közöny című regényét, ami két barátját, Pascal Pia-t és Jean Grenier-t legalább érdekelte. Levelezésbe kezdett Malraux-val is a publikációról, aki aznap tudatta vele, hogy referálni fog a regényről Gaston Gallimard-nak. Gide ugyanezekben az órákban, a Hôtel Adriatic tengerre néző szobájában elvontabb politikai témákról gondolkodott. Naplóbejegyzését azoknak címezte, akik a közvéleményt hatalmába kerítő "nemzeti fordulattól" tartanak. A német megszállással és a kollaborációval szemben tanúsított ellenállás nem nagyon lehetett más, mint nemzeti. Ha azonban egy forradalom úgymond nemzeti, írta Gide, akkor egyetlen párt triumfálásának jegyében áll. Láthatóan féltette a demokráciát, vajon túléli-e a nemzeti ellenállást és a nemzeti kollaborációt, s volt is miért félteni. Gombrowicznak hasonló gondja támadt a lengyel ellenállási mozgalommal: a közös ellenállás az ént zabálja fel. Kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltette a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Hol az a bajunk, hogy az erkölcsös nem feltétlenül hasznos, hol meg az a bajunk, hogy ami feltétlenül hasznos, az nem feltétlenül erkölcsös.

Klemperer gondja ezen az irodalmilag nevezetes napon praktikus maradt. Neki a Planetta utcai suszterhez kellett elmennie. Azt mondta a susztere, hogy ne jöjjön többé, küldje az árja feleségét. A rendelet szerint nem dolgozhat többé zsidónak. Mégha ő, a suszter, Klemperer urat továbbra is régi kedves vevőjének tekinti. Világos, a suszter is úgy szeretett volna erkölcsös maradni, hogy eleget tehessen a hasznosság elvének. S hogy az irodalmilag nevezetes esztendő hadászati agyrémekben ne legyen hézagos, Horthy ellentengernagy a magyar királyság legfőbb haduraként karácsony előtt még gyorsan hadat üzent az Egyesült Államoknak. A hadüzenet komolyságát vette, hogy az ügyeletes washingtoni kormányhivatalnok nem tudta, hol ez az ország, ha meg egyszer királyság, akkor hol a királya, ha pedig admirális a kormányzója, akkor hol a hadiflottája és miért nincs tengere.

De hol volt akkor még a karácsony. Füstnek már nevezetes októberi levele következő mondatában erős kétségei támadtak a végre megtalált név használhatóságát illetőn. Addig még a lehető legfontosabb részletkérdésekkel kellett magát elfoglalnia. Addig még "Dórának" meg kellett találnia az éterben "Direktort" a fontos információival. Közölhette, hogy a Wehrmacht a saját számításai szerint ez idáig 1 250 000 katonáját veszítette el, és a hadműveleteknek 1 300 000 német sebesültje van. Mindeközben Füst arról írt Fülepnek, hogy "ez a név: Drőhn még mindig túlszép nekem". Aggálya jogos, és a németül tudóknak azonnal világos, hiszen zúg, zeng, dübörög, dühöng, csattan és reng a név, németül tehát mindazt megteszi, amit a tenger hullámai tesznek, amikor sziklának verődnek, megtörnek, visszahullanak, s németül mindezt a szó valóban hosszan ejtett magánhangzóval teszi. A detonáció visszhangja, az égiháború is ezzel az igével zúg németül. Egy alaposan megtermett hajóskapitánynak, aki a törékeny és kicsi felesége iránt táplált szerelmén és az alattomosan munkálkodó féltékenységén zúzza szét a százöt kilós testét és a fajsúlytalan szellemét, túlságosan szép, túlságosan beszélő név. Akkor már jobb a Störr, amely októberben már kétszer aláhúzva szintén ott állt a listáján. Ami legfeljebb olyan embert jelent, aki minduntalan bezavar. "Felírtam körűlbelűl négyezer nevet s egyik sem felel meg. Mert a névnek meggyőzőnek kell lennie s ha túlszép, hangzatos, akkor nem igaz, akkor az író találta ki. Viszont azért mégis hangzatosnak kell lennie. Nyers nevet szerettem volna, az első ötletem Leimrock (Jakab) volt, csak evvel a német író-barátok kinevettek, mondván, hogy olyan ez, mintha magyarúl példáúl paprikának hívnának valakit. S erre tehetségtelen népség lévén a legremekebb ősi hajós-neveket hozták nekem - szamarak. A legszebb és legjellegzetesebb nevek rosszak. A hajós embernek olyan neve legyen, mint egy fogorvosnak, az jó. Továbbá: hollandus ember, tehát francia neve legyen, vagy német s ne valami Van der Boschke, vagy ilyesmi, - lévén Hollandiának épp elég köze a francia, vagy a német múlthoz. S most válságban vagyok, hogy ne inkább a következő nevek közzűl válogassak, (a mai éjszaka ötletei): Kuppert, Raschaba, vagy Elvehjem. A legutolsó tetszik nekem a legjobban, csak nem túlságosan tenyeres-talpas? (Hősöm megjegyzem az, ormótlan fráter, s különösen a szerelemben s erről szól a regény.) Attól is félek, hogy zsidó-gyanús név volna."

Utóbbi félelmét ma nehéz idegenkedés nélkül megérteni. Miért ne lehetne egy holland hajóskapitánynak olyan neve, amely akár zsidó név is lehetne. Mi az, hogy gyanús. Miért épp Füleptől kérdezi, aki nyelvkritika címén nemegyszer dörgölte orra alá zsidó származását. Mintha ugyan az ember a neméről, a nevéről vagy a származásáról szabadon döntene. Mintha ugyan minden egyes protestáns lelkész, minden egyes szabad művészetfilozófus és minden egyes magyar író ne isten segedelme nélkül döntött volna arról, hogy a vér szavára hallgasson-e vagy inkább a józan eszére. Miként arról is valószínűleg szabadon döntöttek, hogy az alaposan előkészített rablás és testvérgyilkosság érdekében mennyire merüljenek alá a törzsi, a vérségi és a fajelméleti elmélkedésben. Mikor és miben kövessék az erkölcsöset, mikor és meddig a hasznosat. Addig-e, amíg az egész tudományos és politikai kloáka a nyakukig ér, vagy egészen addig, amíg a szájukba dől. Füst a maga szent, szakmai naivitásával, kérelmezőként fordult a kérdéssel Fülephez. Kérdése szónoki volt, költői, mazochista, s nem csak Fülep nem értette; nem is olyan egyszerű a személyes helyzetével együtt megérteni. A három magyar zsidótörvény hatálya alatt Füst megszűnt önmagáról szabadon rendelkező jogi személy lenni, de éppen ezért kellett eszközt találnia, hogy legalább a regényirodalmat ne engedje át a barátai körében is általánossá váló fajelméleti fecsegésnek. Regényében a negatív distinkciónak ezt az igen finom és igen összetett irodalmi eszközét meg is találta egyetlen baráti lény tanácsa vagy segítsége nélkül.

Radákovich Máriát ellenben, aki látogatóban járt nála az unokanővérével, "egy másik grófnéval", meg kellett kérnie, hogy "soha többé ne jöjjenek el", magyarán kidobta őket a lakásából. "Kiderűlt, hogy az ifjú hölgyek nem rajongói a német rendszernek, de éppen habozni kezdenek, hogy ne legyenek-e elragadtatva tőle". Füst Milán poétikailag indokolt politikai tartózkodásának ebben a pillanatban van vége. "Mert ez a kérdés nálam életre-halálra megy, ez annyira fontos nékem. Ha tehát valaki ebben a kérdésben laza, ha fölényesen-édesen engedékeny, ha az erkölcsi érzéke ebben nem kategorikusan követelő: ha nem véglegesen és undorodva veti el magától azt, ami piszkos és gyilkos, ami gyalázatos, ami minden emberi képzeletet felülmulóan embertelen, az nem állhat közel hozzám. S nem exisztenciális okoknál fogva, - mert netán engem életveszélyesen fenyeget is ez a rendszer, hanem tisztán emberi felháborodásomnál fogva, - minthogy ezek az embertelenségek nem a tizenhetedik században történtek, (akkor, mikor az angolok voltak netán itt vagy ott épp íly embertelenek,) sem huszonöt év előtt, ami fölött már elmúlt esetleg az idő, hanem most történtek, itt a közelben, az orrom előtt. A vér szaga még benne van az orromban." Mindezt nem általános bölcseletként írja, hanem felháborodásában egy másik barátnak, Kovács Gyula ezredesnek, akit szintén kiutasít az életéből. "Ez nem babra megy Barátom, ebben a kérdésben nem lehet velem édesen mosolyogva társalogni, se viccelni, se méltányosnak lenni." Ifjabb pályatársával, Déry Tiborral, aki nem volt nála kisebb léptékű tehetség, már három évvel korábban élére állította a kérdést. "Arra kérlek, ne vesd el a súlykot és őrizd meg itélőképességedet, mert az méltó hozzád. Ne ülj tehát össze könnyed ifjakkal röhögni a zsidók kényszerű és aktuális hazafiságán. Mert a zsidók kényszerüségei, ha valaha, akkor most igazán tragikusak. Ez nem nevetnivaló, sem röhögnivaló Barátom, - ez megrázó, ez sirnivaló. És ha örmények volnának, nem kevésbbé érezném, hogy ez így van. Amilyen megvetendő volt számomra az az árnyalatocska, amellyel Hollós magasztalta Hitler képességeit, épp oly visszás érzést keltett bennem, hogy te, aki kedves Barátom vagy, képes vagy egy halálra kergetett nép kétségbeesett próbálkozásain röhögni - és akármilyen nevetségesek is azok! Végül mégiscsak az életükről van szó, vagy nem?" A levelek dátumát tanulmányozva érdemes rögzíteni, hogy Füstnek ezek szerint jóval korábban tudnia kellett mindazt Budapesten, amit Leni Riefenstahl és Wilhelm Furtwängler állítólag később sem tudtak Berlinben, Martin Heidegger nem tudott Freiburgban, Winifred Wagner nem tudott Bayreuthban. Még Albert Speer sem tudta, annyira el volt foglalva az építőművészetével. Thomas Mannak is milyen nehezére esett Zürichben eljuttatnia a saját tudatáig. Annyira gyanútlanul féltette a szaros akadémiai tagságát és a jogdíjait, hogy Erika és Klaus erőszakos segítsége nélkül talán soha észre sem veszi, hogy mi történik a hazájában. Még érdekesebb, hogy a világ minden ez irányú negatív tapasztalata ellenére, a mai napig milyen jól elvan a látszólagos hiszékenységével és a látszólagos jóindulatával. Azóta is milyen nagy önszeretettel ápolja tudatlanságának és gyanútlanságának rövid távon felette gyümölcsöző látszatát.

Füst legutolsó, 1944. március 15-én keltezett naplóbejegyzéséből tudjuk, hogy még azokról a gázkamrákról is tudott Budapesten, amelyekről Németországban állítólag senki nem tudott.

Ha regényíróként szigorúan "nemzsidó" személyek életébe néz bele, és a legtitkosabb útjaikon követi őket, egy holland férfit, egy francia asszonyt, egy angol kisasszonyt s így tovább, s miért ne tudná őket követni (ha egyszer születésénél fogva először is mindenki ember), akkor a maga részéről a legmélyebb politikai értelemben, az európai humanizmus és a felvilágosodás szellemében ignorálta a barbár törvényeket és a tudományos agyrémeket, amelyek elől személyként nem tudott és nem tud kitérni. Az esztétikai és etikai kérdésekben finnyás Füst szeme előtt talán már húsz évvel korábban valami hasonló lebeghetett, amikor politikai elkötelezettségtől szerette volna megóvni az illegális kommunista mozgalommal kacérkodó ifjú Déryt: "Politikai állásfoglalás meg mi, - unter uns gesagt: gyerekesség." A mulatságos igazsághoz tartozik, hogy Déryvel és Kováccsal ugyan örökre véget vetett a barátságának, Radákovich Máriának néhány hét múltán mégis megbocsátott. Valószínűleg azért, mert Máriának néhány hét múltán hirtelen meghalt a férje, s vele szemben így csak részvétlenség árán tarthatta volna fenn a haragját.

"No de elég ebből. Bocsásson meg, hogy ennyit foglalkoztam ilyen egyűgyű problémával. - Szó, ami szó, most diktálom hét évem poklát. E hét év alatt Isten úgy segéljen, se éjjelem, se nappalom nem volt tőle. Megoldhatatlannak látszott. Vannak jelenetei, amelyeket nem negyvenszer, sem hatvanszor, hanem hatszázszor írtam meg, mert azt mondtam magamnak: - nem hagyom legyűrni magamat s műmárványt se teszek bele egy ilyen jó épületbe." Füst semmivel nem volt elégedett, nem csak a nevekkel. Meg játszott is az örökös elégedetlenkedésével. Ha éppen nem istenítette magát. Önmaga szapulása szerepjátékainak egyik fő attrakciója volt. Egy életen át, mindig újra és újra átírta műveit, valamennyit, beleértve a verseit. Ezzel igen gyakran túlírta, ami szintén nem kerülte el a figyelmét. Bölcsen visszafordult, visszatért az első, az őseredeti változathoz, visszaírt. Füstnek idővel az önmaga iránti türelme lett az egyik legfőbb írói erénye. Az első változat nemcsak saját mondatának nyersességét mutatta meg, amitől az esztétikai igényesség jegyében minden valamirevaló szerző szabadulni szeretne, hanem az eredeti mondat eredetiségét, ami olykor minden valamirevaló szerzőt rettenettel tölt el. Ha úgy vesszük, akkor Füstnél az átírások és visszaírások próbáiból születik meg az átmenetileg végleges változat, amely magába foglalja a változtatás kísértéseit és valamennyi hiábavaló kísérletét, s így valamennyit tartalmaz az öröklét vágyából. Aminek egyetlen lényeges szakmai következménye van: nincsenek végleges mondatok, habár a mondat a véglegesség igényéről sem tud lemondani, s így nem a véletlen, hanem az öröklét szempontjából esetleges. Füst egyetlen művet írt, de az öröklétet is figyelembe véve nem véglegesre. "Szó ami szó: körülbelűl húszezer oldal vázlatom van, - a padláson bőröndök és ládák vannak teli vele" - írta Fülepnek élete e nevezetes napján. Valószínűleg ebben is volt egy jó adag túlzás, vagy inkább hivalkodás, önkínzás. "Még egy bajom volt: hogy pongyola előadás legyen, mintha most jutna valakinek mindaz eszébe, amit mond, (szóval, az in statu nascendi, az improvizáció szuggesztiójával beszéljen,) - s ez a lapidaris odavetett előadás mindent tartalmazzon, amire fokozatosan szükség van, szerkezeti szempontból - s amelett még mondat-ritmusa is legyen. Mert nem vagyok ma már képes aritmikus mondatokat írni."

Az átmenetileg végleges változat mintegy sodorja magával a mondatalakítás speciális történetét - Füst írói módszerének ez a követelménye. Még gyakorlott olvasónak sem kell lenni, hogy szövegéből kihalljuk a köztes döntéseket, a kényszerű lemondásokat, a világosan megjelölt hiányokat, amelyek aztán értelmessé és jellemző erejűvé teszik a szövegtorzulásokat és a szövegtorzításokat. Így kell lennie, hiszen a világegyetem nem szimmetrikus, de ritmikusan felépített mondatokkal a szimmetria vágyát meg lehet jeleníteni. Füst Milán drámákból, versekből, értekező prózákból, egyetemi előadásokból, elbeszélésekből, regényekből, naplókból és levelekből összeálló életműve a folyamatos alakulástól és a műfaji sokszínűségtől lett páratlanul tömbszerű és maradt páratlanul esetleges. Az is ellenőrzött, ami átmenetileg végleges, az is ellenőrzött, ami véletlen vagy ötletszerű. Szövegtömeg, amely korábban minden egyes mondatával többször áthaladt a saját lehetséges változatain, s a szerző e változatokkal együtt haladt át a műfaji és a nyelvi korlátokon.

A figyelem csökönyösségében és szenvedélyességében, amivel Füst fő műve, A feleségem története nemcsak a tudományos és a politikai hisztériáktól, hanem az egész obszcén világtól elfordul (mindattól, amit az irodalom korábban a szociális kapcsolatok közönséges rendszereként írt le) és tárgyiasságát egy pillanatra sem feledve vagy feladva kizárólag a külvilág belvilágával, a lélek mindannyiunknak ismerős bonyodalmaival, szobabelsőivel és absztrakcióival foglalkozik - majdhogynem egyedül áll az európai irodalomban. Egyetlen korai parallelje van, Pierre Ambroise François Choderlos de Laclos levélregénye, a Veszedelmes viszonyok. Ha csak témájuk lenne azonos. Nyelvhasználatuk azonos. Ha csak a nyelvi esetlegesség kifejező erejéhez ragaszkodnának mindketten. A nyelvileg hibáshoz ragaszkodnak. Ahhoz az irodalmilag még megfogható legkisebb zavarhoz, amelyben a beszélő személy anyanyelvi auktorként jelenik meg, és ugyanakkor ellenőrizetlenül közvetíti a szociális közeg kifejezési módját, amelyből származik. E kétféle ellenőrizetlent nem cenzúrázzák, nem minősítik, hanem íróként ellenőrzik és főleg halálosan élvezik. A társadalmi szerepek, szerepváltások és szerepváltozatok rengetegében ezért nem tévednek el. Ha csak tájékozódási képességüknek köszönhetnék a tévedhetetlenségüket. Túllátnak saját regényük témáján; témájuk talmi, a közönséges jelenségvilághoz tartozik. Olyannyira, hogy Füst még regénye témaválasztásában is bizonytalan. De nem kell túlértékelni a bizonytalanságát, ez filozófusi retorika, méregeti a saját munkáját, önmagával is szemtelenkedik. Aztán ugyanilyen retorikusan megmakacsolja magát, nem, ez az egyetlen, amiben nem tévedhetett, a téma megválasztásában nem.

Füst és Laclos világosan elválasztják azon dolgokat, amelyekben az ember szabadon dönt, azoktól a dolgoktól, amelyekben nem dönt szabadon. Az állatias ösztönt nem személyes tulajdonságnak tartják, hanem az érzéki és az érzelmi működés (értsd: az individuális szerelem) energiaforrásának. Amiről nem lehet ugyan szabadon lemondani, de büntetlenül imitálni sem. Sokféle dolog van az emberben, ami kívül van a saját személyén - az érzéki vagy az érzelmi energiák forrása ezek közül egy. E kis különbség érzékelése nélkül, e kis felfedezés nélkül nemcsak az ember saját kis története, hanem a nagy históriája sem érthető. Laclos a forradalom előestéjén, Füst a világégés kellős közepén érkezik e kis különbség felfedezésének, illetve újrafelfedezésének hírével. Az égető féltékenység és a csalásra való készség nem ok, hanem következmény a szemükben, az animális energiagazdálkodás humánus fejleménye. Az individuális szerelemben a két világ, animális és humánus összeér. Mindketten bámulják munkáját, személytől független működését, s így is kezelik, természeti jelenségként, szerettel, ámulattal. Nem érzelegnek, nem esnek páni félelembe, de nem használják az erkölcsi ítélkezés eszközeként sem, miként hőseik. Nem törnek vele mások feletti hatalomra.

Nyelvileg ellenőrzik az anyag működését ezekben az összeérő módusokban, s így mindazt, ami egy személyben túl van a személyesen, szépen elhelyezik a história közegében. Laclos regénye az individualitás korszakának gyámköve, Füst regénye az individuális korszak záróköve. Laclos frivol és csúfondáros, Füst komolykodó és ironikus. Azt mesélik, hogy hőseik szerepjátéka (értsd: csúszkálása, tévelygése animális és humánus, tragikus és komikus között) és e szerepjáték közös és veszélyes intellektuális élvezete miként alakul a titkolt szerelem egyetlen nyilvános felületévé, az intellektualitás miként veszi el a testiségüket, s végül e kegyetlen és álnok hatalmi játék élvezetében miként veszejtik el kölcsönösen a legfontosabbat, a másikat. A másik hiányával az individualitás legmélyebb szakadékához értek. Individuális szabadság csak a másik által létezik, a másik ellenére nem. Vége a frivolitásnak, vége a komolykodásnak, gunyorosság és irónia egy ilyen szörnyű végen nem tud igazítani. A tragédiában velük együtt látunk túl az individuálison; ott már a káosz.

Jómagam láthattam volna még Füstöt, hallottam legendás egyetemi előadásairól, de mire annyi bátorságot gyűjtöttem, hogy egy izgékony barátommal elmenjek meghallgatni, azt a hírt kaptuk, hogy minden különösebb ok nélkül nyugdíjazták. Megkönnyebbülés volt, hogy nem kell látnom és nem kell hallanom. Azok is rémes jelzőkkel illették, akik lelkesedtek érte vagy élvezték a részletezett műveltségét; kinevették, kikezdték, szerepjátékai majd mindenkit zavarba hoztak vagy egyenesen taszítottak. Diktatúrákban élt, olyan lehetett, mint egy trónfosztott uralkodó, aki kegyelemkenyéren, udvartartás nélkül tengeti életét; a diktatúra nem kedveli a nagy személyiségeket, a diktatúra nem kiszámítható, a diktatúra hivatalnokai nem indokolnak, az alattvalók pedig tartanak mindenféle kitűnőtől, inkább a terepszínűt kedvelik. Szabad verseinek csodás ritmikája nagyon korán megült a fülemben, ám élete prózai fő művétől hosszú évtizedekig erősen idegenkedtem. Az animálist és a humánust illető illúzióim állták útját annak, hogy megértsem.

Talán azért is választotta szerzői névként a füst nevét, hogy személyisége súlyán e légnemű anyag nevével könnyítsen. Amíg első irodalmi műve megjelenése előtt, be sem várva a belügyminiszteri engedélyt fel nem vette a Füst nevet, Fürst Milánnak hívták. Herceg is illett volna rá, de igazán nem főrangú családból származott. Habár édesapja, egy igen mutatós és elegáns férfi, ifjúként állítólag Milan Obrenoviè szerb uralkodó környezetéhez tartozott, s fia ezért kapta volna később a Milán Konstantin nevet. Nincs adat rá, hogy az ifjú apa mivel foglalkozott az ifjú szerb király udvarában. Ha tényleg így volt, s nem csak Füst gyártotta a legendát, akkor valószínűleg féktelen mulatozással. Aminek legalább tíz évvel Milán születése előtt kellett megtörténnie. Amikor fia nyolcéves lett, ő hosszú betegség után, állástalan hivatalnokként halt meg, de nem tudjuk, hol volt állása korábban. Füst életének igen sok ilyen jellegű, végleg talán nem tisztázható adata van. Még azt sem tudjuk pontosan, hogy a német megszállás és a nyilas uralom alatt végül is miként menekültek meg a feleségével. Annyit tudunk, hogy volt valami menlevelük, ám menlevéllel sokakat a Dunába lőttek. Fülep Lajosnak írott ostrom utáni leveléből tudjuk: "vitéz gárdonyi Hámory Dezső hadbiztos százados mentette meg az életünket" - de semmi bővebbet.

Minden bizonnyal az is a családi legendák vagy éppen a fantáziák közé tartozik, hogy a Fürst családnak lett volna bárói ága. Sötétség és homály, biográfusa nem ment utána. Kempelen Béla Magyar zsidó és zsidó eredetű családok című háromkötetes munkája (Budapest, 1939) ilyen bárói családot nem ismer. (A The Peerage vagy a Le Gotha sem említi.) Mégsem lehetetlen, hogy Füst vagyontalan édesapja a tizenkilencedik század közepén tényleg nemesi rangra emelt és tényleg nemesi előnevet viselő, valóban a dúsgazdagnál is gazdagabb rokonság, a maróti Fürst család és a velük rokonsági kapcsolatban álló, a megszólalásig hasonló társadalmi állású jánosi Engel család farvizén evezett be a felsőbb körökbe, s ugyaninnen származhatnak a legendák. Utána kéne menni. Ez így nekem túl regényes. Az viszont tény, hogy Thurn und Taxis herceg 6 millió korona készpénz hozománnyal elvette a frissen nemesített megyeri Krausz Lola kisasszonyt. Amihez tudni kell, hogy megyeri Krausz Ida maróti Fürst Jakabhoz ment feleségül, és akkor már fenn is vagyunk a Fürst családdal az uborkafán.

Füst mindazokat mélyen megvetette, akik az életrajzi adatok és a műalkotások között összefüggést keresnek. Mégis érdemes mélyebb rétegbe nyúlni, mint ahová legendáival és utalásaival ő mutogat. Amikor egy zsidó eredetű magyar család azon van, hogy a szó közvetlen vagy átvitt értelmében megnemesítse magát, akkor nemcsak az adott család legendaképző hajlamát látjuk, hanem a klasszikusan liberális Magyarország legbensőbb tájaira kerülünk, ahol a feudális arisztokrácia és a burzsoázia tényleg nem csak politikai frigyre lép. A városiasság, a szerves polgári fejlődés hiányát akarják kitölteni - a frigynek ez a tettleges realitása, ez a korszakos jelentőségű kísérlete. Két világháború és két diktatúra kellett hozzá, hogy vége legyen a kölcsönös előnyöket ígérő, egyenlőtlen és konfliktusoktól terhes kapcsolatnak. Immár nyomjelekben sincs belőle semmi, ennek a liberális korszaknak az emléke sem maradt fenn. Nem volt, nem lett belőle, s ezért sajnos nincsen polgári Magyarország. Az arisztokráciának nem sikerült a polgári erényeket megtanulnia vagy megszereznie, az ipar és a kereskedelem újgazdagjainak pedig nem sikerült patríciussá érniük, nem volt türelmük kivárni azt a néhány évszázadot. Idejük sem volt rá. Fejükre omlott az Osztrák-Magyar Monarchia. Füst műveiben éppen az individuális összeomlások menetrendjéből, logikájából és témáiból következtethetünk azoknak a torzulásoknak a szociális forrásaira, amelyekkel ő maga közvetlenül nem foglalkozik. Nem lép ki egy olyan énből, amelyik nem akar tudni a múltjáról. Műve éppen e kettős tagadástól lett maradandó. "Konyhában laktunk, a legnagyobb piszokban és nyomorúságban. - Anyám az utcán hangosan sírt és imádkozott, vajha Isten már elvenné nyakáról nyomorúságát - ezt a haszontalan embert: apámat. - És noha bizonyára nyomasztott ez a sok baj - mindezt mégis valahogy átálmodoztam: nem vettem egészen komolyan. Rendetlen gyerek voltam, a fésűt nem ismertem, s hétéves koromban egyszer csodálkozva hallottam, hogy az emberek vacsorázni szoktak: - még akkor nem tudtam, mi a vacsora -, s később is a rendes élet egyik legfőbb szimbóluma lett előttem a rendes vacsorázás gondolata. - Apám meghalt: - s nem éreztem halálakor semmit: - erőszakosan jajveszékeltem. - Anyám most ezer forinttal itt állott: - s elkezdett könyörgő útjában magával cipelni - vézna, beteges gyereket (szembaj, fülbaj, vérszegénység, tüdőgyulladások) - mint a nyomor szimboluma, úgy jajveszékelt s könyörgött. (Jómodú rokonaink rosszak, gőgösek s szégyenlettek minket.) Végre trafikot adtak neki. Ekkor elkezdett reggel fél hattól esti tizenkettőig dolgozni. S halálra dolgozta magát. Másfél évig az üzlet egy zúgában a földön aludtunk - lakásunk nem volt -, ő félt s gyűjtött. Maga főzött, takarított, vezette az üzletet, s ápolt, ha beteg voltam - s mindig beteg voltam. - Cselédet, űzleti segédet nem vett, mert rettenetesen gyanakvó volt - félt, hogy meglopják. Engem is korán megvádolt evvel - s talán ez volt az oka, hogy kilencéves koromban egyszer öngyilkossági szándékkal fejbevágtam magam egy leveseskanállal. Éltünk, - a legnagyobb piszokban, szegénységben, - folytonos gyötrelmes félelmek között, hogy konkurrens jön, vagy hogy elveszik a kenyeret. Anyám évekig nem volt utcán: vasárnap is nyitva volt a bolt. Korán elkezdődtek nagy kűzdelmeink: két egymásra utalt ember iszonyú gyűlölködése." De még az is meglehet, hogy ennek a szövegnek minden mondata szintén merő stilizáció. Hiszen mégis Budapest egyik legjobb tanáránál vett hegedűórákat. Tüdővérzést kapott, utókezelésre mégis Abázziába vitték, ahol életében először boldog volt. Ettől kezdve Magyarország német megszállásának előestjéig naplót vezetett. Villáját lebombázták, de mégiscsak volt villája, a naplók mintegy harmada elpusztult, de mégis megmaradt a kétharmada. A feleségével egy földre dobott matracon laktak egy fűtetlen előszobában, írta a kibombázott költő, de Szilágyi Judit szíves közlése szerint még ez sem volt igaz egészen. A sógoránál laktak, ahol volt ágyuk, volt külön szobájuk. Mondatait a látomásai vitték el, és látomásai közel sem voltak irreálisak. Egy nagy alkotói életen át ingázott e távoli partok, látomás és valóság között. De addig még gimnáziumba járt, a német mellett megtanult angolul, valamennyire megtanult franciául, mégiscsak jogot hallgatott, jogtudósként doktorált, tanárként dolgozott, megnősült, s habár megfogadta magának, hogy ilyesmire soha nem vetemedik, mert miként hagyhatná el a saját őseit, mégis katolikus hitre tért, s így tovább. A felesége mégiscsak jómódú családból származott, évtizedekig eltartotta őt. Sőt, levelezésükből úgy tűnik, hogy életük végére sikerült egymást komolyan megszeretniük.

Egyszer láttam Helfer Erzsébetet, akkor már özvegyen. Úgy volt öltözve, mintha a város ostromának még nem lett volna vége. Közepes nagyságú, kopott papírbőröndöt cipelt. A bőröndben nemcsak kiadatlan Füst kéziratokat vitt magával (így utazott el a frankfurti könyvvásárra is), hanem egy külön dobozban a saját maga készítette aprósüteményeket (ezekből is vitt a frankfurti könyvvásárba). Mondták, hogy ő süti a városban a legjobb aprósüteményeket. Akinek közlésre felkínálta a kéziratokat, megkínálta süteménnyel. Halála előtt a saját vagyonából és a Füst-hagyaték bevételeiből díjat alapított. A diktatúrában ez volt az egyetlen díj, amelyet független zsűri ítélt oda. Az elsők közé tartoztam, akik a Füst Milán-díjat megkapták, s az is várható volt, hogy az ünnepségen ott lesz a nagy író özvegye. Már nem jöhetett el, de a csudás aprósüteményeket megsütötte, és elküldte egy tálon.

Füst inkább elhallgatta ezt az elég unalmas, de közel sem eseménytelen nyárspolgári életét, a süteményt, a villát, miegymást, illetve valószínűleg munkája érdekében hallgattatta el. A szociális ellentétek és torzulások pszichikus következményeivel foglalkozott. Halálosan untatták az életkörülmények, s unalma művészileg felettébb gyümölcsözőnek bizonyult. Valószínűleg e gyötrő unalomra, a közönségesség és a tömegesség iránti undorára épült a monomániája, s idegenkedése szülhette a hipochondriát. Költészetében a rendelkezésére álló egyetlen lírai személlyel foglalkozott a modorosságig kényesen, én, én, én, prózájában viszont mindazon személyek legbensőbb életének brutalitásával, akikkel ez az egyetlen elbeszélő én, én, én szenvedélyes és értelmetlen kapcsolatban áll. Regényeiben és költészetében az emberi szenvedélyek és szenvedések illúziótlan pszichogramját adta, hőseit pedig hol kapcsolatba hozta korának represszív politikai rendszereivel, amelyekben ő maga élni kényszerült, hol meg nem; olykor kitalált valami mást helyette. A saját életét illetően pedig nem azért ködösített és lódított, mintha lett volna mit eltitkolnia, hanem inkább azért, mert halálosan untatták a diktatúrák, s a benne élő terepszínű nyomorultak nem kevésbé. Olykor inkább kitalálta a világokat, vagy a valódit mintegy bedíszletezte. A gonosz banalitásával szemben heroizálta a szellemet, heroizálta az irodalmat és a művészetet. De nem önmagát. Műveiben még körkörös védelemre berendezett esztétikai heroizmusa sem látható. Füst Milán a világirodalom legjelentősebb józanjai közé tartozik, de azt azért nem mondanám, hogy józansága ne lenne botrányos és ne lenne fájdalmas. "A jó mesélő nem lehet realista", írta egyszer naplójába.