Előszó
Füst Milán: A feleségem története c. regényének New York-i kiadása elé
1987

„A feleségem története”: a férj története. A holland Störr kapitányé. Aki a regény folyamán egyre súlyosabb egyéniség: kétszázharminc fontot nyom. Füst Milán sem volt nyápic; magas, vállas férfi. Störr kapitány azonban még pompásabb példány. Az erős emberek jóindulatú nyugalmával nézi a többieket, hol lenézően, hol gyerekesen megcsodálva őket, de kissé közömbösen.

Nem úgy, mint a szerző, akit ismerősei Michel-Angelo Joel prófétájához hasonlítottak. Vad indulatokra gerjedt, zsarnoki volt, egyik pillanatban igazi látnok, másik pillanatban egy nagy színész, aki egy látnokot játszik. Jámbor, mint Störr kapitány nem volt. Humorában is tobzódott, és pompásan tudott sírni. Amikor csak akart, zokogásba tört ki. Megrendítő volt és iszonyúan goromba. Aki Marcel Proust vagy Thomas Mann nevét az ő házában dicsérőleg kiejtette, annak ajtót mutatott. Vagy hódolsz, vagy elmégy. Tolsztoj, az igen, Shakespeare, az igen, meg egy-két fiatal íróbarát. Füst Milán nem pazarolta a méltatásait.

*

Ebben a regényben a férj nagyon férfias, a feleség nagyon nőies. A feleségről csak annyit tudunk, amennyit a férj elmond róla, de ez a férj önmagáról dúsabban ír, mint a feleségéről. Az asszony, Lizzy pici, csinos, kicsit dundi, cicomás, ábrándos és kiismerhetetlen. Tud valamit, amit ez a nagy tahó férje nem tud, csak kinyomozni szeretne. Ez a drabális fatönk adja a figyelmetlent és az érzéketlent, de nagyon is figyelmes és érzékeny. Rengeteg, finom narcisztikus megfigyelése van magáról, futó testi hangulatairól, erőnlétéről, tulajdonképpen arról, hogy van-e ihlet vagy nincs.

Tud ő sejteni és képzelegni is, kis tényekből felépíteni egy egész nagy románt, amely összeáll, elképzelhető, és amelynek az a lényege, hogy ez a cicomás és rendetlen asszonyka talán mást is bolondít, vagy ami még rosszabb, talán másért is bolondul.

*

Störr kapitány, ereje és tapasztalatai birtokában nem sokba nézi a többieket. Amikor pedig érett fejjel szerelembe esik, akkor féltékenységgel bűnhődik. A szerelem árnyékos oldala, a féltékenység megkínozza és a szerelemmel arányosan paranoiás mániává erősödik benne. A féltékenység irodalmában Füst Milán regénye alapmű.

Szépen bontakozik előttünk ez a hatalmas és elkerülhetetlen szenvedély. Ha egy ilyen nagy medve ember rémeket lát, az sokkal érdekesebb, mintha egy incifinci emberke féltékenykedne. Szerelembe esni – vélhetjük Füst Milánnal – annyit jelent, mint önmagunkat a féltékenység kínzásaira ítélni. Hogy Isten nem féltékeny, csak az ember? Jehova féltékeny, Jézus is az. Hagyd el értem apádat, anyádat.

A szerelmes egyes-egyedül akar lenni a párja mellett, de tudja, hogy ez lehetetlen, mert az embernek mindig több kell. A féltékeny szerelmesnek is több kell.

Störr kapitányt szeretik; ilyenkor jól megy az embernek. Szerelem-tőkét fektetnek belé, a tőke pedig fiadzik. A szerelem tárgya szerelmet gerjeszt: akit sokan szeretnek, azt mindenki szeretné. Störr kapitány tehát sugárzik. Gyűlnek köré a nők. Egy finom brit úrilányka meg egy érett fekete madár, aki a barátjának és munkaadójának a szeretője. A lendületes kapitány mind a kettővel csókolózik. Tudatják velünk, hogy más nem történik. Störr kapitány azonban úgy érzi, hogy megcsalta a feleségét, de elég jól viseli a lelkiismeret-furdalás mardosásait.

Szeretné akár meg is ölni a feleségét. De nem teszi. Szabadulni akar tőle. Leleplezni. Ha leleplezte, akkor vagy megöli, vagy nem, de mindenesetre otthagyja. Jobb, ha a nő lop is, vagy lopni látszik a tettenérés pillanatában. Akkor még jobban ott lehet hagyni, le lehet rázni azt, akibe Störr kapitány olyannyira belebetegedett, hogy már az étvágya sem a régi.

Mert a nőktől ez a tengeri medve fél. A nők édesek, aranyosak, imádni való, pici játékszerek. Hústoronynak ott van ő, a kapitány. A nőkkel babázni akar. Szereti persze a vadmacskát is, ha odakap a kezéhez, ha a nyakába próbál harapni. Az ilyen férfit a feministák iszonyúan legorombítják, aztán ágyba bújnak vele. Mennek a melegére. Ilyennek kell lennie egy szerelmes regény, tehát egy féltékenységi regény hősének.

*

Mi mást írna – túl már az emberélet útjának felén – 1935-től 1942-ig hét éven át, megfeszített munkával, Budapesten kertes villája dolgozószobájába bezárkózva egy állástalan zsidó tanár, akinek vékony verskötetéről a költőbarátok a nagy, az egyetemes, a kozmikus jelzőket használják, akit későbbi generációk a formateremtő avantgárd bálványszerű ősének tekintenek. A mester, aki húsz éven át tanulmányozta Tolsztoj csendjét, ez az igazi professzionalista, aki úgy kutatja az elbeszélő próza titkait, ahogy a festő vagy a zeneszerző a maga anyagát, a mester évszámra ki sem mozdul hazulról.

Szegény fiú volt, kis udvari lakásban élt az anyjával, a konyhában kezdett írni, kávéházban lélegzett fel, jogász lett és tanár, könyveit saját költségén adja ki, hajdani tanítványa: üzletasszony felesége azonban hűségesen szereti, isteníti és eltartja. A szobákban nemes bútorok, a falon jó festők képei, nem érdemes innen kimenni; még vásárolni sem megy ki a kertből.

Csak azt látja, aki őt meglátogatja. Belső emigráció a flaubert-i műgondba és esztétikai alaposságba. Egy tudós esztéta és egy nagy költő írja a regényt ötvenéves korában. Nem értik, kevesen méltányolják, kereskedelmi sikerről szó sem lehet, ráér remekművet írni.

Amikor a regény megjelenik, szinte észre sem veszik, lassan jönnek rá az értő olvasók ennek a nemes anyagnak az ízére. Húsz év múlva fedezik csak föl, a regény sorra jelenik meg franciául, németül, olaszul és mindenütt Közép-Európában. Szerzője állítólag 1967-ben – hetvenkilenc éves korában – föl volt terjesztve az irodalmi Nobel-díjra, de a halál megelőzte a svéd akadémiát.

*

Azokban az években, amikor ebbe a regénybe beletemetkezett, az újságokba néha belenéz: készül a második világháború, készülnek a zsidótörvények, szorul a hurok.

A mester elfordítja a szemét. Úgy védekezik a botrány ellen, hogy nem vesz róla tudomást. Csinál ehelyett a világ helyett egy másikat, ahol valódi érzésekről van szó. Meg kell védeni az irodalmat a politikától, mind a jobboldalitól, mind a baloldalitól. Meg kell védeni az irodalmat az elvont általánosságoktól. Egy olyan ember parancsolja ezt magának, aki imád filozofálva átlendülni a naplóiban az elvont általánosságok közé. Meg kell markolni a szennyezetlen emberit.

Ezt Füst Milán – ironikus módon – a féltékenységben leli fel, ebben az absztrakt szenvedélyben, amely noha tárgyi bűnjelek után kutat, mégis csupán egy testetlen rémálmot kerget, előre szorgosan megálmodva a kiűzetést a paradicsomból.

*

Adva van a tehetetlenség: nem ismerjük azt, akit a szó bibliai értelmében megismertünk, és akivel folyamatosan ismerkedünk. A feleség a férj számára áthatolhatatlan. Az ember tudja, hogy amiként mi is meghalunk, akként ez a szerelem is meg fog halni, de akkor már lássuk a végét! Ha halnia kell, haljon meg most! Az ember rendre vágyik, kerek történetekre, és így a maga históriáit is befejezi, véget kanyarít nekik, merő esztétikai rendérzékből.

Minél szerelmesebb vagy, annál inkább látni akarod a végét. Hogy ne legyél olyan kiszolgáltatott. A féltékeny hajóskapitány szenved attól, hogy szeretnie kell. Szenved a rabságba veretéstől, mert kint a tengeren, ahol nincsenek fityfiritty hölgyecskék, ahol szállítani kell és életben maradni, kint a tengeren a valóság van, de itt a szárazföldön, a házasember otthonában, ebben a kis párizsi-londoni szerelmes fészekben nincs valóság, itt a gyanús káprázatok világába tévedünk, s hiába vagy nehéz fiú, a megtöretéstől nem menekülsz, a paradicsomért bűnhődnöd kell.

*

Van ennek a nagy bolond embernek egy jó kis felesége, de ő azt hiszi, hogy nem jó. Finom könyv ez. Mert lehet, hogy ez a Lizzy icipicit hűtlen, de az is lehet, hogy egyáltalán nem az. Störr kapitány viszont néha azt képzeli, hogy botrányosan hűtlen. És olyan ármányos bír lenni, hogy a kicsapongásait otthon üléssel álcázza. Így is nézheted, meg úgy is nézheted. A kapitányt leköti, hogy minden nézőponthoz egy másik látvány tartozik és mind egyenlően igaz lehet vagy csalóka. Ilyen a mester humora, egy nagy szörnyeteg relativizmusa.

*

Füst Milán azzal a zagyva ingovánnyal, ami a harmincas évek Magyarországa és benne az ő helyzete volt, nem tudott mit kezdeni. Elvágyott Párizsba, Londonba, normális, polgári égtájakra. Budapestről odavágyódtak akkoriban a zsidók, Amerika túl messze volt, Párizs azonban túl közel. Maradtak tehát Budapesten.

Egy magyar-zsidó költő úgy dönt, hogy amikor minden szétmállik és elporlad, akkor ő csinál valami kerek, tömör dolgot, kiemeli az ő munkadarabját, a regényét ebből a ragacsos-szúrós masszából, és legalább a papíron emigrál oda, ahol azzal foglalkozhat, ami érdekli: művészettel, ahol az embernek nem muszáj véresen, a sorsával írnia a könyvét, oda, ahol a laboratóriumi művészi feladat előáll: négy tételen át kibontani egy zenei témát, zaklatott hullámvonalakkal persze.

Füst Milán jobbat nem tudott kitalálni, emigrált a regényébe. Egy piszkos korban egy tiszta regényt akart írni, és ez sikerült is neki. „A feleségem története” tiszta regény. Hét éven át a szerző benne lakhatott a munkájában. Aztán már be kellett fejezni. Lehet, hogy túlírta. Már mindent tudott a monomániáról, az egomániáról, amely szükségképpen gyanakvó. Lesi, hogy megsértsék. Az oroszlán mogorván ráfúj a környezetére, és várja, hogy felbődülhessen, lesi a pillanatot, amikor végre az ő oroszlánmancsával istenigazában odacsaphat egyet.

*

Füst Milán nem járt Hollandiában, továbbá Párizsban és Londonban sem járt. A regénynek egy holland tengerész a hőse, a színhelye pedig Párizs és London. A regényben nem esik szó a holland életről, a párizsi és a londoni környezetről. Leginkább csak arról esik szó, hogy vajon megcsalja-e az ideiglenesen munkátlan hajóskapitányt a felesége, vagy sem. A kapitány elmúlt már negyvenéves, korántsem szűz már, de most lett először szerelmes, és akibe beleszeretett, azt egykettőre elvette feleségül.

Középkorú kezdő, nincs benne semmi blazírt tudás, csudálkozik, boncolgat, eltöpreng a maga komótos módján a mindennapi életben fölmerülő kis rejtélyeken. Fantáziakép és józan hangok: meg akar-e ölni a feleségem, ugyan, badarság! És így tovább. Füst Milán remekül megcsinálta ezt a bizonytalanságot. A környezetről, a városokról nem mond semmit, férjnek és feleségnek van ideje egymást figyelni; az író redukált, kísérleti feltételek között tartja ezt a két figurát, vagy inkább azt az egyet: fiktív önmagát.

Tételezzük fel, hogy holland hajóskapitány vagyok. Nagyobb, erősebb, ellenállhatatlanabb, bátrabb, mint a szerző, aki nem szokott csak úgy ukmukfukk agyonütni egy nyavalyás kis taxisofőrt, ha az pisztollyal a kezében ki akarja zsebelni őt. A kapitány most éppen nem dolgozhat, egy remek fejezeten kívül nem érünk rá hajóstörténetekkel vacakolni, társadalomrajzot sem kell mellékelni, mert a hajóskapitány átutazóban és ideiglenesen van jelen a nagyvárosokban, a feleségén kívül alig ismer másokat. A mester ráirányítja a nagyítólencsét arra a nyomozói kérdésre, hogy hűséges-e Lizzy vagy sem, és az olvasót mindvégig kétségben tartja. A regény végén megerősödünk abban az eredeti sejtelmünkben, hogy igen, hűséges volt, füstmilánosan még könnyet is ejthetünk szegény, félreismert Lizzy sorsa fölött, de azért mi magunk is fenntartjuk Störr kapitány kétségeit: hátha mégis inkább kikapós volt ez a Lizzy?

Élhetnénk, persze, anélkül is, hogy ezt megtudjuk. Mit várhatunk akkor ettől a hosszú könyvtől? Azt, hogy sikerül Störr kapitánnyá válnunk és követnünk őt morfondírozásában, humoros ámuldozásaiban, szerény kalandjaiban. A szerzőnek semmi más ambíciója nem volt, minthogy egy féltékeny férj szívével átélje az első szerelmet és a környékét.

A régi regények sokat időztek a szerelemnek azon a szakaszán, amely az ágyig tart; és ott rendszerint befejeződött a regény. Addig a regényes kérdés így áll: lesz-e nász vagy nem lesz? „A feleségem története” azután kezdődik. Most már, a házasságban mi más nyugtalanító kérdés kínálkozik: megcsaljam-e vagy sem, megcsal-e vagy sem? Az út az ágyig, és onnan talán egy másik ágyig. A regényírók követik az útját a szerelem vándorainak.

Valószínű, hogy olyan pár még nem volt, amely mit se tapasztalt volna az ember eredendő bizonytalanságából, hogy kedvesünk talán mégsem a miénk, és bár itt van a kezünkben, valójában azonban talán mégis távol van. Lám csak: elréved; alighanem egy másikra gondol. A kedves szomorú, tehát már nem szeret.

Mivel még nem láttam embert, aki ne lett volna féltékenység által sebezhető, ajánlom az olvasónak útikalauzul nem Párizsba és nem Londonba, hanem a saját házasságába ezt a regényt, amelynek ez a vibráló bizonytalanság a tárgya.

Nem minden férj ér rá arra, hogy szinte magánnyomozó legyen a felesége mellett, mert hát egyéb dolgunk is szokott lenni; Störr kapitányt azonban a szerző felmentette minden egyéb kötelezettség alól. Most éppen nincs alatta hajó, pénze ha fogyóban is, de még van. Együtt vannak egész nap és mégsincsenek együtt. Störr kapitány sohasem lehet egészen biztos a dolgában. Ami az ereje, az a gyengesége. Füst Milán ezzel a kapitánnyal elvezet bennünket a rajongásba, megszégyenülésbe, ölni-vágyásba és roppant gyengédségekbe.

*

Jó követni ezt a kapitányt, igen találóan írja le élethelyzeteit és folyton, komótosan kiszól belőlük. Amit magában gondol ez a narrátor-kapitány, azt a többi szereplő előtt nem fecsegi nyomban ki, előlünk, olvasók elől viszont nem titkolja el.

Füst Milán igen sűrű egymásutánban változtatja látószögünket. Műves-indulatos élőbeszéd-fordulatokkal teszi a belső monológ hangját dinamikusabbá. Ennek a kapitánynak, mindig eszébe jut valami. Mindenről elég szellemes belső észrevételei vannak, de azért akár egy átviháncolt éjszakáról van szó, akár egy gyilkosságról, vagy bódult andalgásról parkokban és temetőkben, Füst Milán megteszi a dolgát.

A mester követi a saját esztétikái felismeréseit. Élénk ritmusban, furfangosan váltogatja az összefoglalást és a „jelenítő kitárulást”, vagyis hosszú időegység rövid elbeszélését, illetve rövid időegység hosszú elbeszélését.

Füst Milán egy kissé modoros prózájának elragadó sodrása, áramlása és hullámzása van. Ki-be, el-vissza. Hangok és nézősíkok ütemes váltakozása utal arra, hogy a szerző vad ellentéteket működtet magában, ért az empátia és a vigasztalan semmi nyelvén, tud nagyon együttérezni és tud nagyon kegyetlen lenni.

Störr kapitány illúziótlan ember, de ebben az egyetlen igazi kalandjában, hogy szeretné tudni, mi lakik a feleségében, olyan üde, csodálkozó, szenvedő és kíváncsi, hogy megkedveljük a társaságát. Szívesen innék meg Störr kapitány mellett a bárpultra könyökölve valami erőset. Ha nem is találkozom többé vele, emlékezni fogok rá. Ha te is akarsz egy derék fickóra emlékezni, aki bár csöppet sem volt buta, de azért mégis nagy szamár volt, és elrontotta a legjobbat, amit kapott az élettől, mert szorongott, hátha nem is igazán az övé, ha egy ilyen banális történetet úgy akarsz meghallgatni, hogy közben alaposan megkedveled az elbeszélőt, akkor olvasd el Störr kapitány feljegyzéseit a feleségéről.