|
2010. február 9-én az MTA Füst Milán Fordítói Alapítvány és a Petőfi Irodalmi Múzeum közös rendezésében került sor a 2009. évi Füst Milán Díjas Tatjana Voronkina orosz műfordítóval folytatott beszélgetésre, Füst Milán: A feleségem története c. regényének orosz nyelvű megjelenése alkalmából
Barna Imre, az Európa Kiadó igazgatója üdvözölte a beszélgetés résztvevőit, valamint a megjelent nagyszámú közönséget. 
A képen dr. Rőder Edit, Barna Imre, Tatjana Voronkina és Kézdy György látható Barna Imre felkérte dr. Rőder Editet, ismertesse néhány szóval a Füst Milán Fordítói Alapítvány célját, eddigi tevékenységét, tekintve azt a kulturális közeget, melyhez a díj névadóját, Füst Milánt különleges viszony fűzte, vagyis a nagy orosz írók, kiemelten Tolsztoj hatását Füst Milán munkásságára. Dr. Rőder Edit ünnepi beszéde: Kedves Vendégeink! Hölgyeim és Uraim! 1982. május 17-én jegyeztem le Füst Milánné Helfer Erzsébet közcélú kötelezettségvállalását, végintézkedését, melyben rendelkezett a Füst Milán Fordítói Alapítvány létrehozásáról. Mint ügyvéd hivatásomat gyakoroltam , amikor a közcélú kötelezettségvállalást, végrendeletet elkészítettem. Bénítólag hatott rám, hogy az írói igényességéről ismert Füst Milán nevét viselő Alapítvány létrehozásának indokait nekem kellett megfogalmaznom. Engedjék meg, hogy a közcélú kötelezettségvállalás néhány – eddig a nyilvánosság előtt csak szűk körben ismert sorát – felolvassam: „Füst Milán Kossuth-díjas költő, prózaíró és esszéista feleségeként életemet a költészet, az irodalom hatotta át. Részese lehettem remekművek születésének, majd a születést követő utóéletének: meg nem értésnek, hallgatásnak, sikernek egyaránt. Csak egy dolognak nem voltam részese, mert ez Füst Milán életéből hiányzott, az igénytelenségnek, a megalkuvásnak! A magyar költészet, prózairodalom olyan nagyságokkal büszkélkedhet, akiknek nemcsak a magyar nemzet, de az egész világ számára volt és van mondanivalója. E mondanivaló a magyar nép számára ma már érthető, hozzáférhető, mert a költészet, az irodalom olyan sajátos közkinccsé vált, amely annál gazdagabbá teszi életünket, minél többet merítünk belőle. De érthető-e, hozzáférhető-e költészetünk, irodalmunk az európai, s az Európán kívüli nemzetek számára? E kérdés megválaszolása nem lehet feladatom. De az igen, hogy a megértést hozzáférhetőséget elősegítsem azzal, hogy halálom esetére egész vagyonomat f e l a j á n l o m Füst Milán nevét viselő fordítói alapítvány céljára.” A Magyar Tudományos Akadémia Füst Milánné Helfer Erzsébet közcélú felajánlásának, végakaratának megfelelően halálakor meglevő teljes vagyonából 1988-ban létrehozta a Füst Milán Fordítói Alapítványt. Alapítványunk eddigi működése során - 12 ország 15 fordítóját részesítette Füst Milán Fordítói Díjban, mely oklevélből, emlékéremből és 5000 euró pénzjutalomból áll,
- 32 ország 125 fordítóját részesítette Füst Milán Fordítói Ösztöndíjban. A Füst Milán Fordítói Ösztöndíj oklevélből és 2500 euró pénzjutalomból áll.
Különös véletlene a sorsnak, avagy a számmisztikának köszönhetően Tatjana Voronkina a 100. volt, aki a Füst Milán Fordítói Ösztöndíjat átvette, és a 15. aki Füst Milán Nagydíjban részesült, s az orosz nyelvű kiadás a 25. amelyen Füst Milán: A feleségem története című regénye az író halála után megjelent. Füst Milán 1935-ben kezdte el írni nagyregényét, A feleségem történetét, s 7 év után 1942-ben fejezte be. Erről így ír 1942-ben kelt Naplóbejegyzésében: „Siker-szomorúság. Mi kellene nékem ahhoz, hogy jókedvű legyek? – Éppen most tűnődöm róla „A feleségem történetének - mondhatni óriási sikere volt a mi viszonyainkhoz képest. „Remekmű, „nagy mű,” – ezt a visszhangját kapom úgyszólván mindenünnen, - ha nem ezt kapnám, szomorú volnék s hogy igen, megint csak az vagyok. Ezeknek akarsz tetszeni? ki az, akinek a véleménye nagyon érdekel, vagy büszkévé tesz, - körülbelül ez van bennem. ……- néhány barátom van, akinek a véleménye, minden tévedése mellett is érdekelt s mihelyt azt megtudtam: a többi már inkább ellankasztott, mint felüdített. Megértek ezek a dicséretek ennyi munkát? Nem a dicséretek, a mű. Csakhogy a művet kezembe se tudom már venni. Harminc-negyvenezer oldal kézirat ezerötszáz pengő honoráriumért, hét éven át napi átlagban tíz óra munka, ( az ünnepeket is beleszámítva Ami a kéziratok sorsát illeti, arról Füst Milán Fülep Lajoshoz 1942 január 8-án írt leveléből értesültünk. „A kézirataim tömegét égetem most, remek 60 fokos fürdővizet csinálok belőle – már a tizediket – 110 liter vizet minden alkalommal. E kitérő után tovább idézek Füst Milán Naplójából. Egy litterary gentleman, Waldapfel Imre pedig így szólt: - „ez nem olyan regény, mint a többi, mert ennek a nyelve költői, azért tetszik nekem.” – Hát Tolsztoj, akinek a nyelve nem költői, aki még óvakodott is tőle, hogy az legyen, ő nem tetszik Önnek? Lev Nyikolajevics Tolsztoj, akinek a nevét Füst Milán következetesen akár írásban, akár szóban Tolsztoj Leoként emlegette, döntő hatással volt Füst Milán művészetére. Füst Milán így vall erről Emlékezések és Tanulmányok kötetében Tolsztoj művészetéről írva. "Ott kell kezdenem, hogy vele való, egész életemre szóló kapcsolatom igen korán kezdődött, s kezdetben gyermekes hajlamaimnál és tudatlanságomnál fogva nem volt éppen barátságos jellegű. Prózai stúdiumaimat én Copperfielddel, Leonyid Andrejevvel és a Raszkolnyikovval kezdtem, ennélfogva gyermekes, nagy kifogásaim voltak Tolsztoj ellen. Igaz, hogy szegény fiú voltam, és nem a grófokért vagy hercegekért, hanem az árva gyerekekért, a kolbászevő és töprengő diákokért lelkesedtem. Mert mondom, magam is ilyen voltam: töprengő diák és árva gyerek. Nagyon bosszantottak tehát a Tolsztoj mágnásai. Míg akar velük? Bánom is én azt, hogy egy hercegnő úgy mondja-e, hogy „oh”, amely esetben nyilván mást akar vele kifejezni, mintha azt mondaná, hogy „ah”. Bánom is én azt, ha kezének egy kis mozdulata világokat fejez ki – de milyeneket? Az ő ostoba, henye, cikornyás, fennkölt semmiségű világukat. Én a népet szeretem és nem elnyomóit, ez utóbbiakkal tehát nem sok kedvem volt foglalkozni. Aztán meg Tolsztojnak humora sincs, a tréfát sem ismeri, nem úgy, mint Dickens és Csehov. Így voltam vele abban az időben, mikor a Kareniná- t először vettem szemügyre. S annál jobban megerősödtem ebben, minthogy nemegy lázadó szívű barátom, például Karinthy is ugyanúgy vélekedett Tolsztojról.
- Grófok? grófok? – kérdezte megvetőn. – Köpök rájuk – fejezte be oroszosan. Hevesen bólintottam.
- Én is köpök rájuk, bátyuska – feleltem szintén oroszosan.
Míg aztán egy izgága és zabolátlan barátom el nem cipelt egyetlenegyszer életemenben a lóversenyre. Akkor már fiatalságomhoz képest elég mélyen belehatoltam az írás stúdiumaiba. Egy Palikám nevű ló nyert, és én is nyertem rajta pár koronát, de ez nem nagyon érdekelt. – Hogy is kell az ilyen megírni? – kérdeztem magamtól.
S akkor állt el először a lélegzetem e tolsztoji művészettől. Mert rögtön hazaszaladtam, s elővettem a Kareniná-t.
S mondom, egész elképedtem tőle. Mintha a világ, a nagy művészet világa ebben a pillanatban nyílt volna meg előttem. Megnyílott előttem az ég. – Hohó – kiáltottam –, hisz ez grófjai ellenére mégiscsak a világ legnagyobb művésze. Mert hogy van megírva ez a lóverseny!
„Nyughatatlan fajzat voltam, ennél fogva azt mondtam magamnak, hogyha már így áll a dolog, megnézek végre egy bált is…… hazamentem, s ahogy a költő mondja: bús dolgokon tűnődve, mivel, hogy én a Karenina báljelenetét már előzőleg is áttanulmányoztam, s íme meg kellett újra állapítanom, hogy ha megfeszülök, se tudok olyan báljelenetet írni, mint Tolsztoj Leo. S ez baj bizony, mivel, hogy én legalább is olyan jó művész akartam volna lenni, mint ő”. A továbbiakban nem idézem Füst Milán tanulmányát, azt, hogy a Karenina mely jeleneteit tartotta még kiválónak, csak az összegezését mondom.
„Fiatal koromban Tolsztoj betegséget kaptam az irigységtől és a szeretettől s ez 20 teljes évig tartott”. Tisztelt Vendégeink! Joggal merülhet fel Önökben a kérdés, miért is idéztem ennyit Füst Milán Tolsztoj tanulmányából?
Válaszom azért, hogy a végén Füst Milánnak Fülep Lajoshoz A feleségem története című regénye kapcsán írott egyik leveléből kiemeljem a következő sorokat.
„Ami pedig a Karenina Annát illeti, sose tudtam volna ilyen kedvemre való munkát írni – megvallom Önnek ezt is – ha Tolsztoj nem élt volna. Ez az óriás! Istennek ez az Óriása! Füst Milán: A feleségem története Störr Kapitány feljegyzései című regénye Füst Milán életében magyarul 4 kiadást élt meg. 1942-ben, 1946-ban, 1957-ben és 1964-ben. Idegen nyelven – a megjelenés sorrendjében – 8 kiadást élt meg. - Szlovák nyelven 1949-ben
- Francia nyelven 1958-ban
- Lengyel nyelven 1960-ban
- Német nyelvel 1962-ben és 1965-ben
- Szerb-horvát nyelven 1962-ben
- Szlovén nyelven 1966-ban Füst Milánt 1965-ben A feleségem története című regényéért Nobel Díjra jelölték. Ebből az alkalomból interjút készített vele a Svéd és a Magyar Rádió. Füst Milán műve, A feleségem története, halála után további 25 kiadást élt meg. -o-o-o- Ezt követően dr. Rőder Edit felkérte Barna Imre urat, hogy ismét mondja el Tatjana Voronkina laudációját - aki távolléte miatt a 2009. december 16-ai díjkiosztó ünnepségen azt nem hallhatta. Barna Imre laudációja: Tatjana Voronkina irodalmunk egyik legfőbb képviselője a nagyvilágban, „a magyar irodalom orosz írója”. Hosszú pályája során több mint 300 kötetnyi magyar irodalmat fordított le, mintegy személyes ügyként, már-már társalkotóként alkotva újra orosz nyelven minden egyes művet. A magyar irodalom, a magyar nyelv testközelébe mintegy öt évtizede tulajdonképpen a véletlen sodorta: egy moszkvai kiadó kecsegtette munkával, ha megtanul „valami egzotikus nyelvet.” Az „egzotikum” a nagy szerelemnek, a véletlen pedig sorsszerűnek bizonyult. „Ez az életem értelme” – vallott műfordítói munkásságáról néhány éve egy kerekasztal-beszélgetésen. Neki köszönhetjük többek között, hogy méltóképpen szólalhattak meg oroszul Jókai és Krúdy, Babits és Kosztolányi, Karinthy és Németh László, Illyés és Szabó Magda, Fejes Endre és Kányádi Sándor. Kedves szerzőjét, Örkény Istvánt is általa ismerte és szerette meg az orosz irodalmi és színházi közönség. Végül, de korántsem utolsó sorban, az ő érdeme, hogy a minap végre oroszul is megjelenhetett a magyar Füst Milán európai remekműve, A feleségem története. -o-o-o- Dr. Rőder Edit ezt követően a következő szavakkal szólította Tatjana Voronkinát, hogy vegye át a Füst Milán Fordítói Díjat: "Kedves Nagyon Kedves Tatjána! Ezekben az ünnepi percekben, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Fordítói Alapítvány megbízásából, átadom neked a Füst Milán Fordítói Díjat, melyet mint a laudációban elhangzott a „magyar irodalom orosz írójának”adományoztunk, aki hosszú pályája során több mint 300 kötetnyi magyar irodalmat fordított le, nem tudok nem visszatekinteni azokra az évekre, amikor még csak fordítói álmod volt Füst Milán: A feleségem története című regényének fordítása, s azokra az évekre, amikor gyötrő kétségek között dolgoztál, lesz-e kiadója a könyvnek? Mára már hosszú évek munkája eredményeként kezünkbe vehetjük Tolsztoj Leo, Dosztojevszki Turgenyev, Gogol és Csehov nyelvén oroszul Milán Füst: ISTORIA MO(E)J ZSENYI ZAPISZKI KAPITÁNA STÖRRA című nagyregényét. Kedves Voronkina Tatjána! Engedd meg, hogy átadjam neked a Füst Milán Fordítói Díjat, s azt is, hogy ehhez Füst Milán, mint Störr Kapitány gratuláljon."  Tatjana Voronkina átveszi a Füst Milán Fordítói Díjat,
melyhez elsőként Füst Milánt ábrázoló Störr kapitány-bábú gratulál Tatjana Voronkina a következő szavakkal köszönte meg a kitüntetést:
"Drága Barátaim, Kedves Kollegáim! A laudáció szavai annyira szívszorítóan szépek, hogy akár nekrológnak is megfeleltek volna: ilyesmit élő ember előtt nem szoktak mondani, és neki nem is illik hallania. Mindenesetre köszönöm, nagyon szépen köszönöm! Az ünnepelt én vagyok, de ünnepünk közös. Annyi ember, intézmény segített abban, hogy létrejöjjön, megjelenjen a könyv, hogy valamennyiüket nehéz lenne felsorolni. Mindenben segítettek, támogattak – jó szóval, bíztatással, pénzzel –, rám csak a munka maradt, a munka meg a boldogság! Azon dolgozni, ami tetszik, s ami több mint tíz éven át álmod volt - az igazi boldogság! Első olvasásra beleszerettem Füst regényébe, és a szerelem évek multával sem szűnt meg, csak erősödött. Nagyon drága szívemnek a szerző. Maga a neve is olyan szép! Milán szláv szóból származik: milij-kedves. Milij–Milán, nagyon szépen köszönöm, hogy boldoggá tett!" Barna Imre: - Mi magának köszönjük, kedves Tatjana, ezt a munkát. Igazán nem kellett volna szabadkoznia a szép szavak miatt. Laudációmban is magát idéztem, sőt, egy újabb mondatát is hadd idézzem: „Az igazi műfordítónak két lelke van, és ha ez a két lélek nem ért szót egymással, akkor soha nem lesz irodalom, legfeljebb csak írásgyakorlat.” Ezt maga mondta, írta. Külön ezért a mondatért hálás vagyok, mint kolléga. Egyébként hogyan lett „magyar lelke”, miből lett ez a „magyar lélek”? Tatjana Voronkina: - Maguktól, a magyar földtől, a magyar kultúrából. Barna Imre: - Hogyan is volt ezt az „egzotikus nyelv” dolog? Tatjana Voronkina: - Annyiszor válaszoltam erre a kérdésre, hogy ma már anekdota lett a történet, de azért elmesélem. Az egyetemen szláv-, szlovákszakos voltam, és mikor végeztem, természetesen, nagy szláv tudásommal sokáig nem tudtam elhelyezkedni. Már megvolt az elképzelésem, hogy milyen munkát kívánok, ezért végigjártam a moszkvai kiadókat, de hiába, nem kellettem sehol sem. Addig, amíg az egyik legnagyobb könyvkiadónak – Külföldi irodalom kiadója – a káderese meg nem kérdezte, nem tudok-e véletlenül valami „egzotikus” nyelvet. Például? – kérdeztem vissza. Albán? – Nem. Román? – Nem. Magyar? – Valamikor kezdtem tanulni, de nem tudok. Mennyit tanult? – Pár hónapig… Na, látod! – fordult a kollegájához –, pár hónapig tanult és azt állítja, hogy nem tud magyarul! – De tényleg nem tudok! Nem baj, majd megtanulsz…! Hozzákezdtem a tanuláshoz, és azóta csak tanulok, tanulok, és még mindig tanulok. De hiába! Az embernek nem elég az egy élete, hogy megtanulja kellőképpen a saját nyelvét sem, ami a szakmánkhoz elsősorban szükséges. Barna Imre: - Füst Milán szövegénél, ennél a regényénél – ezt most kollégaként mondom, szent borzadállyal – nehezebb műfordítói feladatot elképzelni sem tudok. Emlékezzünk csak rá, micsoda viták lángoltak fel – talán még ma is léteznek – Füst Milán nyelvéről, erről a kora XX. századi pesti nyelvből és valami expresszív zengésből, a hétköznapiból és az éteriből, a komikusból és bibliai zsoltárokat vagy görög sorstragédiákat idéző pátoszból összegyúrt, a helyesírásával és még a központozásval is renitens üzeneteket közvetítő nyelvről. Hogyan szólal meg ez az orosz fordító magyar lelkében? Milyen munkaanyag Füst Milán? Tatjana Voronkina: - Elejétől kezdve azt akartam, hogy ebből egy igazi orosz klasszikus regény legyen. Hogyan, azt nem tudtam. Azt sosem tudja a fordító, hogy mi lesz a legvégén. De ez volt a szándékom. Nehéz, persze, hogy nehéz. Hogyne lenne az? De a többi sem volt könnyű. Egyébként az az elvem, hogy a mi szakmánkban nincs könnyű. Egyetlen fordítás sem lehet könnyű, és ha valaki azt mondja, hogy pár óra alatt megcsinálja, mert olyan könnyű, annak azt mondom, menjen utcát söpörni, vagy más mesterséget keressen magának, mert nincs könnyű feladat. Magánügyemként kezelem minden munkámat, s külön viszony is alakul ki köztem és a szerző között: mindig más és mindig másképpen, és sohasem tudom megmagyarázni, hogy miért úgy, és miért nem úgy. Sokakhoz barátság fűzött, és máig fűz, mint például Kányádi Sándorhoz, aki itt ül a teremben. Párszor találkoztam Németh Lászlóval, és minden találkozás nagy esemény volt az életemben. Illyés Gyulával meleg kapcsolatom volt. Voltak esetek, amikor már olvasáskor álmodoztam arról, hogy találkozzam azzal, aki az olvasott a sorokat írta – például Örkény Istvánnal, akit több mint negyven éve szeretek, és szeretni fogok, amíg élek. De néha történt másképpen is. Egyszer lefordítottam egy híres regényt, egy híres írónő tollából (inkább nem mondom a nevét), és amikor Pestre jöttem, barátaim kérdezték, nincs e kedvem találkozni vele. Azonnal rávágtam – „Nincs!”, és magam is elcsodálkoztam, hogy miért. Kis gondolkodás után megmagyaráztam (elsősorban saját magamnak): azért nem, mert minden könyvét elolvastam, és az az érzésem, hogy többet tudok róla, mint ő maga. Sem kérdezni-, sem mondanivalóm nincs. Sok év múlva, mikor mégis találkoztunk, meggyőződtem róla, hogy ezúttal nem hagyott cserben az intuícióm. Most, mikor erről beszélünk, az jut az eszembe, hogy Füst Milán is sajátos módon lépett be az életembe, s egyedülálló regényével be is töltötte. Ahogyan már említettem, beleszerettem a könyvbe, volt saját benyomásom, elképzelésem róla, és amikor elkezdtem dolgozni a fordításon, elhárítottam barátaim beavatkozását, akik mesélni akartak Füst Milán szerelmeiről, privát életéről. Semmit nem akartam tudni, semmivel sem engedtem befolyásolni kapcsolatunkat a szerzővel és regénye hőseivel. Most nyugodtan léphetek be abba a birodalomba, amelynek neve: Füst Milán világa, most már minden érdekel, ami rá és egész életére vonatkozik. Remélem, hogy az orosz olvasók ugyanígy el lesznek bűvölve, varázsolva a regénytől, mint én. Az olvasók közül, az aki elsőként eljuttatta levelét a kiadóba, alátámasztja ezt a reményemet. Engedjék meg, hogy idézzek a levélből egy részt. „Szeretnék köszönetet mondani Tatjána Ioszifovna Voronkinának, amiért lefordította oroszra Füst Milán regényét. Véleményem szerint teljes joggal állítható, hogy mind a szerző, mind műve rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amely megköveteli az olvasó ízlésétől, hogy szerető gondoskodással kezelje, mert a klasszikus irodalomhoz tartozik. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a szerző képes az általa kiválasztott stílusnak megfelelően simán, gubancok nélkül, folyamatosan szőni az elbeszélés fonalát, mesterien bánva a narratív művészi eljárásokkal, amelyek a regény olvasását egy hatalmas folyam hömpölygéséhez teszik hasonlatossá, hiszen olyan erővel ragadja meg az olvasót, és ejti rabul, amelynek nem bír, és nem is akar ellenszegülni, és nincs ereje letenni a könyvet, amíg a végére nem ér" Csak remélni tudom, hogy minden olvasó így lesz ezzel a könvvel, legalábbis ezt kívánom. Barna Imre: - Azt beszéltük meg, hogy meghallgatunk egy kis ízelítőt oroszul a regény egyik, talán a legszebb részletéből, a befejező részből. Mielőtt azonban oroszul meghallanánk, megkérem Kézdy György színművész urat, hogy elevenítse fel számunkra a záró fejezetrészt. Füst Milán műveit magas művészi fokon közvetítő Kézdy György színművész
felolvasását a közönség feszült figyelemmel hallgatta;
az arcokról követhetők voltak a regény fordulatai Tatjana Voronkina szabadon, orosz nyelven mondta el a regény befejező részét,
fordítása hitelességét igazolta, hogy szavai ugyanazt a zenei hatást keltették a hallgatóságban, mint Kézdy György magyar nyelvű felolvasása. Barna Imre: - Köszönjük szépen. Nehéz ezután megszólalni, Tatjána Voronkina engem meggyőzött. Folytatásként Nagy Istvánhoz úrhoz fordulok, úgy is, mint russzistához, s úgy is, mint annak a moszkvai Magyar Kulturális Központnak az igazgatójához, amely a könyv orosz nyelvű megjelenését tevékenyen támogatta. Vajon honnan hová jutott el ez a nagy magyar regény, amely annak idején, ha kissé megkésve is, de egyike volt azon kevés regénynek a XX. század első feléből, melyek – igen megérdemelt módon – európai karriert futottak be? Azt kérdezném tehát: hogy honnan hova, és ma, így a XXI. század elején mi lehet egy ilyen fordításnak a kulturális környezete ? Nagy István
a moszkvai Magyar Kulturális Tudományos és Tájékozotatási Központ
igazgatója Nagy István: - Amikor kikerültem Moszkvába, mint az intézet igazgatója, a moszkvai Magyar Kulturális Központnak érthetően voltak tervei a könyvkiadás vonatkozásában is. A könyvkiadásnak Moszkvában is nagy nehézségekkel kell szembenéznie a mai pénztelen világban. A témát illetően fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy Tatjana Voronkina beavatott minden titokba, tudniillik, a tekintetben, hogy hol áll a könyv, melyen hosszú ideig dolgozott, majd anyagi nehézségek miatt szünetet kellett tartania. A Kulturális Központ kereste és megtalálta azt a lehetőségét, hogy a könyv megjelenjen orosz nyelven. Ekkor Tatjana ismét elkezdett dolgozni. Nyári szabadságomat többek között arra használtam fel, hogy Budapesten felkerestem Rőder Edit asszonyt, a Füst Milán Fordítói Alapítvány egyik kurátorát, s közösen megterveztük a könyv kiadásának módját. Decemberre a könyv megjelent. Az együttműködésért intézetünk köszönettel tartozik Tatjana Voronkinának és Rőder Editnek is. Magam is érdeklődéssel várom a könyvbemutatókat Moszkvában és Péterváron, amelyekre jeles orosz irodalomtörténészeket és kritikusokat hívtunk meg, akiktől arra várunk választ, hogy Füst Milán világsikert aratott regénye mit mond a ma emberének, a XXI. század eleje orosz olvasójának. Bár magyar szakon végeztem, valójában az orosz irodalommal foglalkozom. Nem ismerek az orosz irodalomban olyan alkotót, írót, aki Füst Milán-típusú íróalkat, íróegyéniség, írószemélyiség lenne, illetve olyan alkotást, amely Füst Milán-típusú lírához vagy regényhez hasonlítható lenne. Csak azért, hogy bizonyos dolgokat felidézzek, kézbe vettem Somlyó Györgynek az Arcok és vallomások sorozatban általam kitűnőnek tartott összefoglalóját, melyben az egyik fejezet címe: Füst Milán-i szituáció, amivel azt jelezte, hogy Magyarországon is mennyire egyedülálló a Füst Milán-jelenség. Az orosz irodalomban ilyenről nem tudok. Izgalmas és érdekes kísérlet és nagy kihívás: az orosz irodalomba bevezetni Füst Milánt. Munkám során próbáltam kapacitálni egy pétervári fordítót, hogy Füst Milán verseit fordítsa le, ezért odaadtam neki Füst Milán verseskötetét. Ő végigolvasta, és azt mondta, hogy ezt nem tudja lefordítani, neki más az orosz verskultúrája, tehát ahhoz a – nevezzük így – személytelen lírai nyelvhez, amit az irodalomtörténet így minősít, neki nincs nyelve. Emlékezetem szerint Maya Cesarskaja – aki a Nyugat első korszakából válogatott – lefordította Füst Milán három vagy négy versét egy orosz antológia számára. Befejezésül ismételten elmondom, hogy személy szerint is nagyon örülök annak, hogy a Füst Milán regénye oroszul is megjelent, ezért mindenkinek, aki segített, köszönettel tartozom. Barna Imre: Szívből köszönjük Tatjana Voronkinának A feleségem története orosz nyelvű fordítását, a moszkvai Magyar Kulturális Központnak a mű megjelentetéséhez nyújtott segítségét. Amennyiben nincs további hozzászóló – egyfajta keretet adva az estének – a fordító és a fordítás méltatása után megkérem Kézdy György színművészt, hogy olvassa fel Füst Milán Végrendelet feleségemhez c. versét, melynek szövegét az alábbiakban közöljük. Végrendelet feleségemnek Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem,
Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája.
Kihúllt szájából rézzel vert pipája
S ő alszik önfeledten. Mert pásztor voltam én is hajdanán,
Már nem emlékszem hol, sok gyermeké
S az én számból is kihúll majd pipám…
Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek-é? Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom,
Hogy minden évszázadban felvessem fejem
És megkérdezzelek: oh édes, mondd, az álom
Vaj’ jól esik-e itt, e bús helyen?
Hol régen elfeledted már, ki volt e bús alak,
Hogy mit szenvedtél érte s mit ríkattalak,
De rád is néztem olykor csupa könny között…
Hol minden elmúlt: árny s a fény,
Hol mind eloszlott: bűn s erény,
Mert a Teremtés ős-álmába öltözött,
Hol mindent elborít az ősi köd…
Hogy ezt az öröklétet mint tűröd?
Barna Imre: Most, mintegy utószó gyanánt megkérem Rőder Edit ügyvédet, az MTA Füst Milán Fordítói Alapítvány kuratóriumának egyik tagját, akit Füst Milánné Helfer Erzsébet – aki halálakor meglevő teljes vagyonát Füst Milán nevét viselő alapítványra hagyta - , mint a család barátját delegált a 3 tagú kuratóriumba, idézze fel, ki is volt ez a feleség, ez az asszony.
Kedves Barátaink! E gyönyörű Füst Milán vers után nehéz megszólalni… mégis megteszem Füst Milánné Helfer Erzsébetre emlékezve. Füst Milánné Helfer Erzsébettel Füst Milán halála után mélyült el a barátságunk annyira, hogy a zárkózott, szemérmes asszony élete olyan titkaiba avatott be, melyeket – mint utóbb megtudtam – senkivel sem osztott meg. Füst Milán szerelmeiről tőle magától olvashatunk. Szerelmeihez intézett leveleit, mint mindent, ami Füst Milánnal kapcsolatos híven őrizte a feleség, akár fájó emlékeket, akár a közös szép perceket, akár az írói munka gyötrelmeit, akár az író elismerését tartalmazta, mert idézem Erzsitől: „ez mind Miláné” 1986 tavaszán történt Füst Milán dolgozószobájában ültünk. Esteledett. Erzsi felállt, s a fekete neoreneszánsz asztalhoz ült, melyen az öreg rádión kívül egy csodálatos kobaltkék kehely állt. A kehely Erzsi ujjainak érintése hatására, zenei hangokat adott, melyek hol felerősödtek, hol elcsendesedtek, hol viharként hatottak, hol csak a zene által kifejezhető nyugalmat, békét árasztották. Végül Erzsi ölébe ejtette kezeit, csend lett, nagy csend, melyet Erzsi tört meg. - Tudod, aranyom, Milán nagyon szerette, ha a kelyhen játszottam neki. Emlékszem, egy alkalommal - már nagyon beteg volt - ült az ágya szélén és hallgatott, hallgattunk.
Egyszerre megszólalt: „Gyere, ülj mellém, szeretnék Neked mondani valamit.”
Melléültem. Ismét csend lett. Vártam, talán szorongtam is egy kicsit: mit fog mondani?
„Tudod én életemben igazán csak egy asszonyt szerettem.” - Itt szüntetett tartott, és én lélegzetvisszafojtva vártam.
„TÉGED!!” - mondta könnyes szemmel, s bizony én is sírtam. Halála előtt Erzsi hónapokat töltött a Kútvölgyi úti Kórház belgyógyászatán. Szabad bejárásom volt hozzá. 1987 március 16-án - meglepetésemre - az ápolónők, amikor megláttak, elém jöttek és arra kértek várjak, mert az igazgató főorvos beszélni kíván velem, mielőtt bemegyek a kórterembe. Az igazgató főorvos – Isten áldja meg az emlékét – megfogta a kezem, s azt mondta - Erősnek kell lennie. Erzsi néni – mindenki így szólította – az éjjel zuhanyozni ment, elcsúszott, forró víz ömlött rá, s mire segélykiálltásait meghallották, súlyos égési sérüléseket szenvedett. Állapota válságos, nagy fájdalmai vannak, szenved, de nem panaszkodik. Beléptem a kórterembe, steril ágyban, hálóban feküdt, teste bepólyázva, csak a szemei látszottak ki. Némán néztünk egymásra, a sírás fojtogatott. Megszólalt: - Tudod, aranyom, MILÁN… - TUDOM, mondtam, mert tudtam, hogy Milán születésének közelgő 100. évfordulójára, s írói utóéletére gondol. Elmentem, utána néhány óra múlva meghalt. Ez 23 évvel ezelőtt történt, s most sem mondhatok mást, mint akkor: TUDOM!! Barna Imre: Köszönöm. Végére értünk ennek a szép estének, szép beszélgetésnek. Mindenkinek megköszönöm, hogy eljött, hogy együtt ünnepelt velünk. |
