Dr. Földi András, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar dékánhelyettesének
megemlékezése dr. Boytha Györgyrõl

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékáni vezetése és a Kar egész közössége nevében tisztem az, hogy kifejezzem a Kar mély szomorúsággal, és hasonlóképpen mély tisztelettel teljes kegyeletét dr. Boytha György jogászprofesszor, nyugalmazott nagykövet ravatala elõtt.

Egyik utolsó találkozásunkkor, tavaly novemberben egy konferencia végén Boytha György megdicsért azért, hogy elõadásomat elõre megírtam és felolvastam, és ezt kedves, bölcs szavakkal meg is indokolta. Mivel tudom, hogy a felolvasást a szabad elõadáshoz képest sokan jóval kevesebbre értékelik, megnyugtattak Boytha professzor szavai, mert úgy éreztem, hogy nem udvariasságból biztatott, hanem valóban értékelte az elõadás kidolgozásába fektetett munkámat. Ezek a szavai jártak az eszemben akkor, amikor a most felolvasandó sorokat papírra vetettem, arra törekedve, hogy mostani beszédem is megüsse azt a nívót, amelyet Boytha professzor is elfogadhatónak tartana.

Azt olvasom idõnként, hogy vannak ún. „nagy generációk”. Az egyes generációk nagysága mint kérdés engem is foglalkoztat. Úgy vélem, hogy ha valamelyik nemzedékre, akkor Boytha Györgyére bizonyosan ráillik a „nagy” jelzõ. Nem is feltétlenül azért, mert át kellett élniük, és már nem is kis gyermekként, a háborús évek borzalmait. Elõször is õk, utoljára a XX. századi Magyarországon, még régi világbeli nyolc osztályos gimnáziumban érettségiztek. Ráadásul Boytha György a valaha létezett egyik legjobb magyar középiskola, a fasori evangélikus gimnázium kitüntetéssel érettségizett tanulója volt. Imponáló általános mûveltségét, sokak által irigyelt nyelvtudását ott alapozta meg. Az egyetemet ugyan már a Rákosi-rendszerben kellett végeznie, de hallhatta még pl. Marton Géza, Nizsalovszky Endre, Szászy István elõadásait. Sok kortársával együtt aztán neki is osztoznia kellett az ártatlanul elszenvedett börtönbüntetésben, de kiváló erényei, és emellett persze szívós, kitartó munkája révén a mélységbõl utóbb egyre magasabbra, végül már irigyelt magasságokba emelkedett, köztiszteletben álló jogászprofesszorként, nemzetközileg elismert szerzõi jogászként, genfi ENSZ-nagykövetként teljesítve ki pályáját.

Boytha György szakmai-tudományos nagyságát méltatva hadd idézzem Vékás Lajos akadémikus méltató szavait, amelyeket a Boytha György 75. születésnapjára 2004-ben megjelent ünnepi kötetben olvashatunk: „Évtizedek óta világszerte a szerzõi jog legkiválóbb szakértõi között tartják számon. Tudományos teljesítménye imponáló. Publikációinak száma a másfélszázhoz közelít. Mûvei magyarul, angolul, franciául és németül jelennek meg. Jelentõs tudományos visszhangot kiváltó tanulmányokat szentelt a szerzõi jog és néhány rokonterület kapcsolatának, és maradandó értékû dolgozatokat tett közzé a klasszikus kötelmi jog néhány problémájáról is.”

E szép és igaz szavakhoz hadd tegyek hozzá két dolgot. Boytha György sok tanulmányát az általa jól beszélt három nyugati nyelven írta meg, de jelentek meg publikációi további idegen nyelveken is, pl. spanyolul és portugálul is. Másrészt publikációinak száma valójában nem is a másfélszázhoz, hanem inkább a 200-hoz közelít, mert impozáns publikációs jegyzékében, amelyet egy kedves kolléga néhány napja küldött meg nekem, mûveinek idegen nyelveken megjelent, valamint átdolgozott változatait nem önálló sorszámokkal, hanem következetesen alkalmazott tört számokkal tüntette fel. Ezt bizony kevesen teszik meg a nagy tudósok közül is.

Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán 1965-tõl oktatott elsõsorban Nemzetközi és összehasonlító szerzõi jogot, de más tantárgyakat is, az abban az idõben Világhy Miklós által vezetett Polgári Jogi Tanszék kebelében. Egyetemi oktatómunkáját csak akkor szüneteltette, amikor külszolgálatot teljesített: 1977-tõl 1985-ig Genfben, a Szellemi Tulajdon Világszervezetének osztályvezetõjeként, utóbb szerzõi jogi igazgatójaként mûködött. Hazatérve, 1985-ben a Szerzõi Jogvédõ Hivatal fõigazgatója lett, és ismét részt vállalt az ELTE-n folyó oktatásban, ekkor már a Nemzetközi Magánjogi Tanszék címzetes egyetemi docenseként. 1993 és 1995 között ENSZ-nagykövetként Genfben teljesített szolgálatot. 2000-ben a Kar tiszteletbeli tanárává, 2004-ben címzetes egyetemi tanárrá választotta az ELTE ÁJK Kari Tanácsa. A legutóbbi években, még az elmúlt õszi szemeszterben is oktatott a Karon. Bekapcsolódott az újonnan indult angol nyelvû európai üzleti jogi posztgraduális oktatásba is, amelyben az európai és amerikai szerzõi jogi és iparjogvédelmi kurzus tárgyfelelõs elõadója volt. Kiemelkedõ színvonalú, példaadó oktató munkájára nagyon számítottunk a következõ tanévekre nézve is, hiszen olyan kitûnõ szellemi és fizikai frissességnek örvendett, mintha nem nyomta volna a vállát nyolc küzdelmes évtized súlya.

Boytha Györggyel 25 évvel ezelõtt, 1985-ben kerültem — elõször még csak közvetett — kapcsolatba, nem sokkal azután, hogy elsõ genfi kiküldetésébõl visszatért. Úgy vélem, hogy a kapcsolatfelvétel története nagyon tanulságosan rávilágít az Õ emberi és szakmai nagyságára. 1985 nyarán jelent meg az elsõ cikkem a Jogtudományi Közlönyben. Mint naiv fiatalember, izgalommal vártam a szakmabeliek reflexióit. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy hiába telnek-múlnak a hónapok, a visszhang elmarad. Sem dicséret, sem bírálat nem jött úgyszólván senkitõl, sem szóban, sem írásban. És mégis: az év vége felé Zlinszky János tanár úr Miskolcon a következõket újságolta: „Boytha Gyurka olvasta a cikkedet a Közlönyben, azt mondta, nagyon jó, és gratulál hozzá.” Nekem ez a néhány kedves, biztató szó rengeteget jelentett. Boldog voltam, hogy lám, mégis érdemes tudományos cikkeket írni.

Ez közel 25 éve történt. Azóta volt alkalmam átgondolni, hogy Boytha György szóbeli üzenete mögött mi minden húzódott meg. Az 1985-ös esztendõ, amikor Genfbõl fõigazgatóként tért vissza korábbi hivatalába, életének különösen mozgalmas idõszaka lehetett. Ennek ellenére ebben az idõszakban is nyilván figyelmesen olvasta a szakfolyóiratokat, mégpedig nemcsak az elismert, befutott szerzõk cikkeit, hanem a nevet még nem szerzett fiatalokéit is. Ez az átlagon felüli szakmai érdeklõdés párosult a teljesen ismeretlen, számára voltaképpen indifferens, fiatal kutatók iránti önzetlen figyelemmel, empátiával, ami szintén ritka erény.

Spiró György Fogság c. regényében olvashatjuk azt a mély értelmû gondolatot, miszerint egy nagyon mûvelt ember bármennyire is igyekszik szerény maradni, annál fogva, hogy a kevésbé mûvelteket bármikor meg tudná szégyeníteni, azok szemében könnyen gyûlöletessé lesz. Bizonyára ez így is van, de mégis: ha Boytha György egyéniségére gondolunk, akkor úgy tûnik, van esély e végzet ellen. Az utóbbi két évtizedben rendszeresen találkoztam vele szakmai rendezvényeken, konferenciákon, utolsó alkalommal december közepe táján beszélgethettem vele egy doktori védés után. Mint mindig, ekkor, utoljára is megcsodálhattam kiterjedt és alapos mûveltségen nyugvó sziporkázó szellemességét, amely mindig a reá jellemzõ derûvel, jó kedéllyel párosult. Bár a társalgás során nem volt szokása szerénykedni, pazar intellektuális csillogása sohasem volt bántó. Föltehetõen azért nem, mert a horatiusi ridendo dicere verum elvét követte, de nem a nagy német jogtudós, Rudolf von Jhering módjára — aki a horatiusi gondolatot átértelmezvén hajlamos volt arra, hogy kíméletlenül, maró gúnnyal ostorozza szõrszálhasogató kollégáit — hanem sokkal inkább úgy, ahogy azt maga Horatius az 1. szatírájában leírta. Boytha György ugyanis olyan kedvesen, szeretettel tudta bölcsességének és mûveltségének morzsáit osztogatni, mint azok a régi tanárok, akik a tanítványokkal úgy tudták megszerettetni a bölcs tudományokat, hogy édességeket is adtak a nebulóknak az ismeretek mellé.

Boytha György, az ember életútjára gondolva egy másik híres horatiusi sor is méltán felidézhetõ: Integer vitae scelerisque purus. Mert Boytha professzor Arany Jánossal szólva „mindég, minden körülményben” ember, tiszta szívû, feddhetetlen ember tudott maradni. Igaz jellemét nem ronthatta meg sem a börtönévek keserûsége, sem a legmagasabb szakmai sikerek és elismerések másokat esetleg elvakító fénye. Az õt ért megpróbáltatásokra nem panaszkodott, és azokkal nem is kérkedett, minthogy nem volt kenyere a dicsekvés sem. A világ különféle jelenségein sokan megbotránkoznak, keseregnek vagy éppen csúfondárosan nevetnek. Boytha Györgytõl távol álltak az efféle reakciók, mert Spinoza maximáját követve inkább az emberek és a dolgok bölcs megértésére törekedett. A bölcsesség nemcsak a világ jelenségeinek megértéséhez segítette hozzá, hanem ahhoz is, hogy másoknál nagyobb derûvel, több és többféle élvezettel tudjon élete útján végigmenni.

Azzal, hogy Boytha György távozott az élõk sorából, a magyar jogásztársadalom, egyszersmind a jelenkori magyar jogtudomány egyik legfénylõbb állócsillaga hunyt ki. Távozásával olyan jogász és jogtudós hagyott itt bennünket, aki minden területen a legmagasabb nívót képviselte. Senki nem lehetett nála avatottabb arra, hogy professzionálisan foglalkozzék a szerzõi joggal, hiszen õ nemcsak nagy jogász és jogtudós volt, de kivételes mûveltségével, nyelvtudásával is csak kevesen kelhettek versenyre. Nagyságát nemcsak abban látom, hogy nála optimális módon találkozott az általános és a jogászi mûveltség, hanem abban is, hogy munkásságában az elméleti és a gyakorló jogász erényei is a legmagasabb szinten ötvözõdtek. Az ókori római jogtudósok óta csak nagyon kevés olyan jogász élt, akiknél ez a kétféle — kicsit vagy talán nem is csak kicsit — egymás ellen ható karakter produktív módon tudott szintetizálódni. A jogtudósok és a gyakorló jogászok között a XVI. században Európa-szerte akkora szakadék alakult ki, amelynek az áthidalására azóta is csak nagyon kevesen voltak képesek. Az ilyen, az elmélet és a gyakorlat között hidat verni képes, mindkét területen kiemelkedõ jogászok-jogtudósok közé tartozott Boytha György, akinek a nagyságát éppen ezért semmilyen cím, a professzori titulus sem alkalmas kifejezni.

A magyarul, angolul, németül és franciául tartott egyetemi és konferencia-elõadásait, felszólalásait sajnos nem hallhatjuk, egyéniségének személyes varázsát fájdalmunkra nem élvezhetjük többé, de emlékét, szakmai-tudományos örökségét kegyelettel megõrizzük. Magyarul és idegen nyelveken megjelent könyvei, mintegy másfélszáz tanulmánya révén munkássága minden bizonnyal akkor is hatással lesz a jogtudomány fejlõdésére — az ország határain túl is — amikor már senki sem lesz a világon azok közül, akiknek megadatott az a szerencse, hogy személyesen ismerhették, szerethették, tisztelhették dr. Boytha György professzort.

Tisztelt Professzor Úr, kedves Gyuri Bátyám, nyugodj békében!